Ahogy mondani szokás: parádés kiadással jelent meg a valamikori Győr–Sopron megye napilapja fél évszázaddal ezelőtt, augusztus 20-án, amikor a 700 esztendeje szabad királyi várossá előlépett Győr központi jubileumi ünnepségeit tartották. A megyei lap munkatársai ebből az alkalomból igyekeztek megörökíteni jellegzetes, „érdekes” győriek portréit, például olyan, eredetileg olaszét is, akinek a térségben bolyongó kézműves-szakember családja végül a négy folyó városában találta meg a boldogulását.
(A nyitó kép Németh Vilmos gyűjteményéből való, a remek Győri Szalon című folyóiratnak a „Gázlámpák Győr utcáin” című írásában leltem rá;a szerző: Antaliné Hujter Szilvia.)
Ma már bizonnyal kevesen vannak, akik még emlékeznek a jóformán pillanatok alatt győrivé vált Benedetti famíliára…
A család hajtásai minden bizonnyal továbbra is a városban élnek, és gondozzák a győri nagy temetőben fellelhető 16 Benedetti emlékét. Nem sikerült megállapítanom, hogy ki készítette az alábbi „gyorsfényképet”, ezért inkább ide illesztem az akkori lapszám melléklete munkatársainak a névsorát.
«Magas fiatalember volt, szögletes vállú, csontos, hosszúkás arcú. Amikor fütyülve megjelent valamelyik belvárosi utcán, hátán a létrával, a szerelmespárok eléje mentek a kapualjakból: jön az olasz. Pedig az olasz nem kedvezett a félhomályra vágyóknak.
Estétől hajnalig járta körzetében az utcákat, és megreparálta a rossz gázlámpákat. Kitisztította a lámpák üvegét, tizenkét naponként felhúzta, és ha szükséges volt, a nap kelése és nyugvása szerint előbbre vagy hátrább állította a gázlámpákat bekapcsoló óraszerkezetet. A gázlámpa-gyújtogató éjszaka dolgozott, és a téli zimankós napokon spirituszt öntött a gázlámpák óraszerkezetébe.
Az előbbi csontos fiatalemberünket Benedetti Józsefnek hívják; 1940-ben a győr-belvárosi egyik lámpagyújtó munka közben létrájáról lezuhant a betonra és szörnyethalt. Akkor helyezték a megüresedett körzetbe az olasz származású fiatalembert. Benedetti József négy évig gyújtogatta Győr esti fényeit. A háborúban lebombázták a gázlámpákat is, utána már nem állították helyre őket.
– Hogyan emlékszik, annak idején hány gázlámpája volt a városnak?
– Csak hozzávetőlegesen mondom: sok száz. A gázláng szép, kékfényű volt. A lámpagyújtó munkája nagyon terhes, és a mostanihoz képest, csak dekáztuk a fényt.
A századfordulón fogalom volt Európában az olasz Benedetti fivérek neve. Ha valahol fogós, alagút-, csatorna-, beton- és kőmunka volt, őket hívták. A Benedetti testvérek 1902-ben Erdélyben dolgoztak. Az egyik fivér munka közben felrobbant, testvérei meg sem álltak Győrig. Itt éppen akkor kezdtek a városi csatorna építéséhez. Benedettiék kapóra jöttek. A testvérek hazautaztak Észak-Olaszországba, összetoboroztak néhány száz munkást, aztán hozzáláttak a dolgukhoz. Hetven év után is csodálni lehet munkájukat!
Tudósítás a Dunántúli Hírlap 1913. július 20-i számából:
Amikor a csatorna elkészült, az egyik fivér továbbállt, a másik Győrben települt le, ő lett a város csatornázási felügyelője, öt gyermeke már magyarnak vallotta magát, az ifjú Benedetti József volt Győr utolsó gázlámpa-gyújtogatója, később gázgyári laboráns, a felszabadulás után a Csatornamű igazgatója.
– Milyennek látja most hatvanhét évesen az ünneplő Győrt, apja városát, a Benedettiek kikötőjét, azt a várost, amelyért majd hetven éve édesapja abbahagyta a vándorlást, és új hazába telepítette le a családját?
– Mindenestül gyönyörűnek. Amikor gyermekként először felvittek Budapestre, szemem, szám elállt. Most így vagyok Győrrel. Apám Győrért hagyta abba a világjárást. Mi, leszármazottjai hálásak lehetünk a hétszáz éve városnak, és talán már sikerült nekünk is tenni valamit a mai Győrért.»
