Az újságíró archívumából – Visszaküldte kitüntetését az Orbán-rezsimnek

A teendőkben sűrű hétköznapoktól eltérően, a szokásosnál kissé lazább hétvégén szerkesztőségi munkám lehetővé tette archívumom egy részének a rendezését. A II. világháború éveinek különösen fájdalmas-gyászos időszaka dokumentumai között bukkantam rá a Randolph L. Braham (1922–2018) professzorral készített interjúmra, ami a Mai Nap 1992. március 24-i számában jelent meg. Bár összehasonlító államtudományt oktatott (az észak-erdélyi Désről származó, eredeti nevén Ábrahám Adolf) New Yorkban, szívügye a magyar és az európai történelem egyik legsötétebb korszakának, a holokausztnak az elkötelezett kutatása. A korszakról szóló írásaim dossziéja mellett őrzöm Braham professzor élete kétkötetes főművét. Címe: „A népirtás politikája – A holocaust Magyarországon”. E témakörről legalább 40 könyve jelent meg. Megemlítette, hogy már a kiadónál van „A magyar holocaust” átdolgozott, háromkötetesre bővített angol nyelvű könyve. Ő volt az, aki 2014-ben, nyílt levél kíséretében, tekintettel a legújabb magyarországi fejleményekre, visszaküldte kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét Budapestnek. Ezt írta: „…Megdöbbentett engem – és bizonyára másokat is – az elmúlt néhány év történelemhamisító kampánya, amelynek célja a Horthy-korszak tisztára mosása”. A holokausztkutató ide sorolta az alkotmány módosítását is, ami a későbbiek során elfogadott – mint fogalmazott – baljós intézkedéseket törvényesítette, és amivel mentesíteni óhajtják Magyarországot annak az aktív szerepnek a felelőssége alól, amit közel 600 ezer zsidó hitű polgárának megsemmisítésében játszott. – Ábrahám/Braham professzor 19 tagú szűkebb családi körének 17 tagja nem élte túl a vészkorszakot. (A nyitó képen: transzport érkezett Auschwitzba, irány a halál. A kép forrása: https://www.zdf.de/dokumentation/terra-x-history/auschwitz-birkenau-102.html)

Bár tudományos munkássága révén évtizedek óta világhírnévnek örvend, nálunk a négy évvel ezelőtt megjelent kétkötetes munkája, „A magyar holocaust” révén vált közismertté az erdélyi magyar származású Randolph L. Braham New York-i professzor, aki összehasonlító államtudomány oktatásával keresi a kenyerét, de szívügye a magyar és az európai történelem egyik legsötétebb korszakának, a holokausztnak a kutatása; e témakörről legalább 40 kötete jelent meg. Már a kiadónál van „A magyar holocaust” átdolgozott, háromkötetesre bővített angol nyelvű könyve.

Braham professzor 1994-re, a magyarországi deportálások megkezdésének 50. évfordulójára amerikai–izraeli–magyar tudományos konferenciát szervez. Tegnap az Akadémia judaisztikai kutatócsoportjának felkérésére tartott előadást az újnáci revizionizmus történeti, politikai és jogi következményeiről. Előtte munkatársunk kérdéseire válaszolt.

– Kezdjük aktuális politikával: vasárnap a francia hely- hatósági választáson ijesztően előretörtek Le Pen újfasisztái, az ultrajobb Nemzeti Front hívei. Németország egyesülése után a volt NDK-ban föllángolt a fajgyűlölet és az idegenellenesség. Ausztriában fegyveres, újfasiszta államellenes puccskísérletet lepleztek le, a gyanúsítottaknak magyar kapcsolataik is vannak. Hogyan ítéli meg, professzor úr, e jelenségeket?

– Le Pen és hasonszőrű társainak viszonylagos térnyerése a nyugati demokráciákban is föllelhető antiszemitizmusból is táplálkozik. Gyakran a külföldiek jelenlétéért is a zsidókat okolják, mondván: az idegenekkel együtt szeretnék befolyásolni az illető ország viszonyait, miközben elnyomják a szerintük felsőbbrendű, az ő megfogalmazásuk szerint árja faj egyedeit. Természetesen a gazdasági körülmények romlása, a recesszió is közrejátszik az újfasizmus erősödésében, így érvel a szélsőjobboldal: „Azért nehéz az életünk, mert rengeteg arab, afrikai, török stb. van a nyakunkon.” Ezt az áramlatot meglovagolják a különféle revizionista történészek, akik újabb „érvanyagot” szállítanak a szélsőséges, demokráciaellenes csoportoknak, szervezeteknek, pártoknak. Minderről tudósként, emberként, a fasizmus és a háború szenvedő alanyaként egyetlen véleményem lehet: nagyon veszélyes. Ellene tényekkel, a történelem hiteles feltárásával és tanításával lehet és kell küzdeni.

– Professzor úr, mit nem tudunk még a holokausztról?

– Kérdés, hogy kik mit nem tudnak és melyik országban. A volt kommunista országokban 1948-ban zsidóellenes, mi több, zsidókultúra-ellenes kampány kezdődött, amikor még e szavakat: zsidó, vészkorszak, holokauszt sem kiejteni, sem leírni nem volt ajánlatos. Jellemző, hogy az akkori Nagy Szovjet Enciklopédiából is hiányoznak e fogalmak. Nemzedékek nőttek föl Keleten, akik jóformán semmit sem tudnak a vészkorszakról. Miként Nyugaton a revizionista történészek tagadják, kétségbe vonják, vagy legalábbis kisebbíteni próbálják az európai, mindenekelőtt német fasizmus rémtetteit, akként a 70-es évek szovjet „szakirodaimában” még egyfajta obszcenitás is föéllelhető az áltörténészek részéről: „náci–zsidó összeesküvést” emlegetnek. Szerintük a holokauszt a németek és a cionisták közös műve – a részben azonos céljaik elérésére. Sokan azt mondják: a holokauszt zsidó találmány, hogy pénzt csaljanak ki a németektől Izrael megalapításához és fölvirágoztatásához…

– Sokan a gázkamrák létét is tagadni próbálják. Példaként a deportálásokban és zsidógyilkosságokban vezető szerepet játszott szegedi csendőrtiszt, Finta Imre kanadai perét említem. Fintát az a Douglas Christi ügyvéd védte, aki már nagy gyakorlatot szerzett a holokauszt tagadásában más, hasonló tömeggyilkosok, háborús bűnösök védőjeként. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy a zsidók ellenségek, bolsevisták, kommunisták voltak, így az akkori magyar (és a többi fasiszta) államnak joga, sőt kötelessége volt a zsidóellenes akciókban való részvétel. Az ellenfeleket táborokba gyűjtötték össze. A deportálás sem volt olyan szörnyű – állította Christi –, a katonák is zsúfolt vagonokban utaztak a frontra. A gázkamrák is csak azt a célt szolgálták, hogy a még egészséges zsidókat megszabadítsák a tífuszos zsidóktól. És mivel nem lehetett egyedi temetést rendezni az elhunytaknak, higiénikus körülmények között, krematóriumokban hamvasztották el őket. Azok a hullahegyek pedig, amelyeket az utókor meggyilkolt zsidóknak vél, tulajdonképpen halomra ölt keresztények, akiket bolsevik zsidók pusztítottak el.

– Hát nem félelmetes okfejtés? És még hozzáteszik, hogy sem a nürnbergi, sem a nemzeti népbírósági tárgyalások nem voltak jogosak, mert győztesek ítélkeztek a vesztesek felett, ami nem más, mint vérbosszú. A bizonyítékokat szovjet kommunisták hamisították, a tanúvallomásokat pedig angolszászok meg az oroszok veréssel csikarták ki a volt SS-ekből.

– Milyen új információkkal kecsegtet a volt szovjet és más kelet-európai háborús archívumok megnyitása?

– Jómagam máris több mint két hónapig kutathattam a kijevi, moszkvai, minszki levéltárakban. Rábukkantam például a Königsbergbe (Kalinyingrádba) tartó deportálószerelvények menetrendjére. Ez újabb adalék az áldozatok számának a megállapításához.

– Sokan elfelejtik: nem csupán több mint hatmillió zsidó és cigány áldozata volt a fasizmusnak, hanem 11 millió ember. Ebből ötmillió keresztény, aki a genocídium, a módszeres fasiszta népirtás következtében pusztult el. A zsidók és a cigányok, mint „kártékony baktériumok és vírusok ellen” kérlelhetetlen és szinte tökéletes irtóhadjáratot végeztek, teljes családok millióit pusztították el.

– Professzor úr, vannak-e még bujkáló háborús bűnösök, tömeggyilkosok?

– Igen, nem is kevesen, de engedje meg, hogy neveket ne említsek. Magyarok is vannak közöttük, álnéven élnek. A hidegháború a fő oka annak, hogy sikerült egérutat nyerniük, mert azzal érveltek, hogy ők élenjártak a bolsevizmus meg a kommunizmus elleni küzdelemben.

– Ön Amerikában él: mennyire érdekli honfitársait a sajátosan európai tragédia, a holokauszt, a nácizmus, a fasizmus kora?

– Izraelen kívül az Egyesült Államokban szentelnek a legtöbbet a holokauszt kutatásának, oktatásának. Egyetemi holokausztintézetek működnek – a New York-it én vezetem –, és már a középiskolákban is részletesen tanulnak róla a diákok. Jövőre, a varsói gettólázadás 50. évfordulóján avatják föl az állami pénzből épített Szövetségi Holokauszt Múzeumot a washingtoni Fehér Ház közelében. Az emlékhely számára mostani magyarországi utamon is megpróbálok tárgyi emlékeket, dokumentumokat gyűjteni.

– Professzor úr, köszönöm a beszélgetést!»