„Emresz Tibor sohasem kereste a veszélyes helyzeteket. A veszély kereste meg őt. És emberére lelt a Győri Gázgyár főmérnökében!” – kezdődik az a portré, amely 1967. április 16-án, vasárnap jelent meg Győr–Sopron megyei napilapban. (A szerző felvételeivel.)
Az előzmény, az apropó itt olvasható (tessék kattintani!) A portré-riport pedig itt folytatódik:
„…A negyvenkét esztendős, magas, barna, acélkék szemű férfi szembeszállt már rohanó árral, pusztító tűzzel, sok-sok leleményt és tudást kívánó fogós problémával, és viadalaiból mindig győztesen került ki…
Baja, 1956 télutó. Jeges árvíz roppant szorításában vonaglik a kis alföldi város. A Sugovica partján – így hívják arrafelé a Duna egyik ágát – esténként horkanó láng és szikrakéve csap az ég felé, amikor szénnel töltik a mindig éhes, vulkán torkú gázgenerátorokat. Háromezer család háztartásának éltetője a bajai gázgyár.
Emresz Tibor akkoriban keveset pihent. Munkatársaival együtt a gázgyárat védte. Mert ha betör a víz… Beláthatatlan következményei lettek volna. Robbanás, tűz, halál? Mindhárom, és egy évre gáz nélkül maradt volna Baja. Sikerül-e megvédeni a gyárat úgy, mint 1954-ben?
Sürgős parancs a felettesektől: „Azonnal leállni, a generátorokat kiüríteni!” – Az ezer fokkal izzó kemence egy hónap alatt sem hűl ki. – A gyár szomszédságában a Vörös-hidat zsilippé alakították át. Azon keresztül húzódott a városba vezető gáz-főnyomóvezeték. Mellette a nagyfeszültségű kábel. Egyik éjjel a híd gerince megroppant, a vezeték eltörött, a kábel felrobbant, meggyújtotta a gázt. A fékevesztett Duna kioltotta a tüzet, és a csövön át a gyárba hömpölygött.
– Az utolsó pillanatban eltekertük a tolózárat – mondja Emresz Tibor.
Ezt ő maga tette ugyan, de ilyenről mindig többes számban beszél. A gyár nem robbant föl, néhány nap múlva ismét volt gáz a városban. (Ladikkal jártak a tmk-műhelyben; egyikük a jeget törte, a másik evezett, a harmadik a víz alatt kotorászott a szerszámokért…)
Győr, 1966. május 3. Napok óta rekkenő hőség. Korán érkezett a nyár. A gázgyár udvarán tartályvagonból fejtik a Szőnyből érkezett propán-bután gázt. Egyszer csak szétrepedt a tömlő. Mint megvadult kígyó vagdalózott a földön, rettentő sugárban fújta magából borzasztó mérgét. Hárman próbálkoztak vele, hogy elzárják. Elkéstek. A színtelen, szagtalan gáz elérte a szomszédos kemencéket, és berobbant a tűztől. Harminc-negyven méteres lángnyelvek csaptak az ég felé, és tehetetlen dühükben a közeli gáztartó oldalát kezdték nyaldosni.
– A tartályt locsolják csak, a tartályt! – kiáltotta a tűzoltóknak Emresz Tibor. Aztán maga is kért egy „fröccsöt”, és bekúszott a vagon alá, a folyékony, mindent olvasztó, sárga lángokkal vasat zabaló pokolba.
Elzárta a csapot.
Tenyere megégett, de csak később vette észre. A sebesültek iránt érdeklődött, mi van velük? És tovább locsoltatta a tartályt, hadd hűljön.
(„A mi tűzünk után néhány nappal később, olvastam, hogy Franciaországban hasonló eset történt. Ott porral és habbal igyekeztek oltani a tüzet, ahelyett hogy a tűzfészekhez legközelebb álló tartályt hűtötték volna. Nyolc gömbtartály felrobbant, sokan meghaltak.”)
Mit mentett meg Emresz Tibor a győri gáztűz alkalmával? Csak annyit válaszolhatunk, hogy a szomszédban a vagongyár hatalmas olajmedencéje és a szeszgyár óriási tartályai állnak. Egy egész gyárváros…
A gázgyári tűz után néhány héttel közlemény jelent meg az újságban, hogy Emresz Tibor főmérnököt gondatlan veszélyeztetésért felelősségre vonják. – Szakértők véleménycsatája után az ő igazsága győzött: a napokban felmentő végzés született. A főmérnök a lehetőség és a szabályok szerint cselekedett. – Tanulmányai, kérő, sürgető figyelmeztető feliratai feletteseihez kötetbe gyűjtve: a gázgyár kitelepítését, a lefejtési módszer megváltoztatását javasolja, pénzt kér hozzá.
Még tavaly májusban hozzálátták az új PB-lefejtőtelep építéséhez.
Huszadik esztendeje dolgozik szakmájában Emresz Tibor. Szombathely, Baja, Győr – a gázgyárak, a köz szolgálatában.
– Mihelyt kicsit révbe jutottam – meséli –, hozzáláttam, a tanuláshoz. 1961 januárjában helyeztek Győrbe; nyáron jelentkeztem az egyetemre, ősszel felvettek. Most készítem a diplomatervemet, és ha sikerül megvédenem, gépészmérnök leszek…
Gondolatai – azt hinné az ember – messze kalandoznak, de arról szól, hogy százhúszmillió forintot kell elköltenie az új gázgyár felépítésével. A jövő év végén már működnie kell az új, benzinbontós gázgyárnak. A régi – 1969-ben százesztendős – gázgyár megszűnik, kiszolgálta idejét. – Három év múlva a vagongyár egymaga kétszer annyi gázt fogyaszt, mint ma az egész város. És lakások is épülnek ezrével. Lesz új öntöde is. Az idén április elsejétől PB-ügyekben Komárom megye is a győri gázosoké.
A tennivalók lázában ég, akinek gondja ez a sok feladat. A jövendő segítőkre is gondol:
– Sok új, fiatal szakember kell nekünk az új berendezésekhez. A veszprémi egyetem már ideígérte nekünk két ifjú mérnökét.”
(A győri köztemetőben két sírfelirat: Emresz Tibor, 1925–90, Emresz Tiborné, 1926–2017)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)