Bauer Júlia: És mégis – napló a vészkorszakról gyermekeinknek

Bauer Júlia „És mégis” című naplója a magyar zsidóság – és a magyarság! – 20. századi tragédiáját mutatja be a lehető leghitelesebb módon. A napló első bejegyzésének dátuma 1944. június 30., Kaposvár, az utolsó: 1945. november 4., Somogyszil. A gyakorlatilag egytengelyes település nem sokban különbözött, annál több vonatkozásban hasonlított nem csupán Somogyország, hanem a valamikori Nagy-Magyarország, majd a Trianon utáni (király nélküli) Magyar Királyság sok száz falujára, településére, ahol békében, egymásra utaltan éltek magyarok és asszimilálódásra hajlamos, a többségi népességhez igen tehetségesen hasonuló zsidók is.

Az akár idillinek is nevezhető állapot – derül ki az „És mégis” című, jó 560 oldalas mű főszereplő-szerzőjének, Bauer Júliának az elmondásából – még a harmadik zsidótörvényt (1941) is „túlélte”, egészen addig fennállt, míg meg nem kezdődött a vidéki zsidóság gettósításra, erőszakosan, hatósági készséggel gyűjtőhelyekre terelése a „nagy utazás” előtti hetekben, napokban. Az 1923-ban született, korán árvaságra jutott, hajadon Bauer Júlia és családja – benne a mindössze kétéves féltestvére, Gyurika –, a helybéli, tehát somogyszili zsidóság drámája 1944 júniusának utolsó napjaiban kezdődött és a család, a barátok, a szomszédok tragédiájának első felvonása tíz nappal később már le is zárult. A teljesen kifosztott Bauerékra (és még sok ezer társukra) 1944. július 4-én csapták rá a „végső megoldással” (értsd: az európai zsidóság megsemmisítésével) megbízott Eichmann-kommandó tagjait kíméletlenségben, brutalitásban felülmúló magyar királyi csendőrök a marhavagon ajtaját.

Az utazás a legnagyobb kánikulában három napig tartott a lengyelországi haláltáborig, Auschwitz-Birkenauig. – A napló talán legszívszorítóbb pillanatait ekként írja le a Bauer Júlia: miután a haláltáborba begördült a szerelvény, az utasokat kihajtották a marhavagonokból és ötös sorokba parancsolták őket, külön a nőket, külön a férfiakat, tekintet nélkül a családokra. Semmit sem vihettek magukkal a még megmaradt kis motyójukból. Jó hosszú gyaloglás után útelágazáshoz ért a nők és gyerekek menete. „…egy tiszt…engem balra, Anyikámat, Bíró nénit, Rózsit a két kisgyerekkel jobbra küldött. Pár tétova lépést tettem, úgyszintén Anyikám is, mindketten egymásra nézve és abban bízva, hogy a katona tévedésből választott minket szét. Én megfordultam és visszamentem Anyikámhoz. A katona durván meglökött és rám szólt: Weiter links…”

A hírhedt szelektálás ezzel véget is ért. Akiket tehát balra irányítottak, egyelőre megmenekültek, akiket jobbra küldtek, azok egyenesen a gázkamrába, a halálba meneteltek. Pár órán belül megsemmisítették őket – döbbent rá nem sokkal a történtek után a naplóíró fiatal nő. Gyerekeknek, idős nőknek, férfiaknak, betegeknek, testi hibásoknak nem volt kegyelem. Két szóval – weiter rechts – döntöttek sorsukról Mengele és társai.

Lehetetlen e naplóban megörökített valamennyi történést leírni, biztos vagyok benne, hogy amit Bauer Júliának sikerült papírra vetnie, annál sokkalta több borzalom történt vele és társaival, ezrekkel, tízezrekkel, milliókkal. 

Napjaink nemzedékei az utóbbi időszakban többször is átírt, mondjuk ki: meghamisított, magyar történelemkönyvekből egyre kevésbé tudják kiolvasni, hogy kik voltak, akik zöld utat engedélyeztek a haláltáborokba robogó vasúti szerelvények számára. A Magyar Királyság területét (is) megszálló német katonai-politikai hatóságok már 1944-ben csodálkoztak, hogy jóformán hetek alatt összegyűjtötték a magyar közigazgatás, valamint a csendőrség elképesztően készséges vezetői és beosztottai a vidéki zsidóságot, majd soha nem tapasztalt brutalitással, kegyetlenséggel, embertelenséggel tereltek százezreket a halálba robogó vonatszerelvényekbe.

Mindezt, tehát a magyar (beleértve a háború alatt ideiglenesen visszaszerzett egykori országrészek) vidéki zsidóságnak a biztos halálba vezénylését – az utóbbi időben sokak által nosztalgikus dicsfénnyel övezett, hőssé magasztalt Horthy Miklós kormányzó – gyakorlatilag nem akadályozta meg a hivatalos Magyarország. Aljas módon a zsidótörvényekkel eleve megkülönböztetett állampolgárainak százezreit szolgáltatta ki a fajüldöző német fasiszta gyilkoló gépezetnek.

Bauer Júlia természetesen nem ilyen megközelítésben írja le a történteket. Az ő szavai sokkal inkább megragadják az olvasó lelkét és értelmét, büntetlenül is lelkiismeret-furdalást idéznek elő azokban, akik együttérzőn olvassák a somogyszili lány naplóját és azt a hatvan-egynéhány oldalas interjút, amit Filebics Magdolna szociológus (Esélyek Háza vezetője, Kaposvár) készített szinte az utolsó pillanatokban a szerzővel. A lelkiismeret-furdalás oka nagyon is emberi: napjaink azon nemzedékei, akik sorsuknak köszönhetően nem élték meg a 20. század negyvenes éveit, a második világháborút, biztosan megkérdik (ha még élnek) déd- és nagyszüleiktől, hogy mit tettek az üldözöttekért. Legyünk büszkék: a magyar lakosság nagyrésze (névtelen hősök) igen is igyekezett segíteni a vészkorszak áldozatain. Ezrek és tízezrek sosem kérkedtek azzal, hogy saját és családjuk életének kockáztatása árán is bujtatták a szülőföldjükön üldözötté, páriává váltakat, és a veszély elmúltával megelégedtek egy köszönömmel. Akikről név és beosztás szerint tudhatunk, azoknak a nagyszerű, bátor nőknek és férfiaknak, politikusoknak, egyházi tisztségviselőknek, az „igazaknak” az önfeláldozását büszkén és méltósággal ápolja a társadalmi emlékezet.

Bauer Júlia „És mégis” című, történelemkönyvvel fölérő naplóját elolvasásra ajánlom mindazoknak, akik hiteles ismereteket akarnak szerezni a 20. század első felének örök mementóval szolgáló időszakáról. Jól választott a Noran Kiadó, amikor megjelentette ezt a kötetet, ami egyébként alaposabb szerkesztői munkát érdemelt volna, bár ez a hiányosság nem rontja a mű értékét.

Még csak annyit, hogy Németországnak azok a hadiüzemei, ahol Bauer Júliát és kényszermunkás társait (sok ezer magyar deportáltat) robotoltatták a Harmadik Birodalom utolsó hónapjaiban, a hírhedt buchenwaldi koncentrációs és haláltábor „fennhatósága” alá tartoztak. Mintegy három évtizeddel ezelőtt Hessisch Lichtenau-i gimnazisták kezdték el földeríteni a háború alatt történteket. Munkájukról e sorok szerzője számolt be 1988. augusztus elején az akkoriban tekintélyes Magyar Hírlapban.

 

A történelemnek nincsenek üres lapjai – Német erdő, 1988

Jó öt esztendővel ezelőtt a Hessisch Lichtenau-i tizenkét osztályos iskola diákjainak tudomására jutott: 1944 augusztusától 1945 márciusáig mintegy ezer magyar zsidónő, legnagyobbrészt fiatal lány és asszony, kényszermunkásként dolgozott a helységhez közeli hirschhageni erdőben elrejtett robbanóanyaggyárban. Mindaddig nem beszéltek e történelmi tényről – miként azóta fogalmaznak: a szégyenfoltról – a Kasselhez közeli nyugatnémet kisvárosban. A 14–18 éves lányok, fiúk történelemkutató csoportot alakítottak, hogy földerítsék szülővárosuk és környéke „sötét esztendeit a fasiszta rezsim idején”. Először a szüleikhez, nagyszüleikhez fordultak kérdéseikkel, mert a tankönyvekben jóformán semmi kézzelfogható magyarázatot sem találtak a náci idők rémtetteiről. Végül is más helységek archívumaiból, külföldi forrásokból, a még élő magyarországi, izraeli tanuk megrázó vallomásaiból, tragédiáiból gyűjtötték össze a szomorú és megmásíthatatlan történelem máig figyelmeztető tényeit.

Máig őrzi a hirschhageni erdő a német történelem legsötétebb fejezetének, a hitleri fasizmusnak kézzelfogható maradványait. A Hessisch Lichtenau melletti vadonban még állnak, részben romokban hevernek a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb robbanóanyaggyárának épületei, bunkerei. A Dynamit Nobel A.G. leányvállalataként a „Vegyianyag-értékesítő Kft.”350 hektárterületen, négyszáz, jórészt föld alatti üzemben készített ott millió szám trinitrotoluollal (TNT), pikrinnel töltött bombákat, gránátokat, tányéraknákat, töltethüvelyeket. Önkéntesek, munkaszolgáltatások és a fasiszta német hadsereg által elfoglalt országokból odahurcolt kényszermunkások, koncentrációs táborokból átirányított páriák ezrei dolgoztak ott örökös életveszélyben.

„1944. május 2-án vettek őrizetbe, majd a sárvári gyűjtőtáborból  július 1-jén vagoníroztak be sok száz sorstársammal együtt. Irány Auschwitzi! – Élete legszörnyűbb élményeiről a budapesti Méth Sándomé (Ibolya) beszél. – Mint sok tízezer üldözöttet, engem is „dr.” Mengele választott ki. Erőnlétemnek, fiatalságomnak köszönhetően, huszonkét éves voltam akkor, elkerültem a gázkamrát. Néhány hét múltán mintegy ezrünket, lányokat, asszonyokat marhavagonokban Németországba hurcoltak kényszermunkára. Így kerültünk a Hesisch Lichtenau melletti erdőbe, a hirschhangeni robbanóanyaggyárba. A környéken épített tábori barakkokban tengődtünk. A Weimar melletti Buchenwald altáborának számított a miénk, 20 001-től 21 003-ig számoztak bennünket, 15–49 éves lányokat, asszonyokat, tanulókat, egyetemi, főiskolai hallgatókat, ápolónőket, varrónőket, fodrászokat, pedagógusokat, fényképészeket…”

Karl Sommer, az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatálának vezetőhelyettese vallotta a nürnbergi perben:

„A koncentrációs táborok foglyait 1942. augusztus–szeptembertől foglalkoztatta a nemét ipar. Ez a fegyverkezési minisztérium nyomására történt, hogy az ipari üzemek képesek legyenek az általa föladott megrendelések maradéktalan teljesítésére… Az egyes üzemek által munkába állítottak száma meglehetősen eltérő volt. De 500-nál kevesebb koncentrációs táborbeli fogoly foglalkoztatása nem volt kifizetődő… A bevetés csúcspontján mintegy 500 ezer táborlakót alkalmazott a német ipar.”

Fuchs Eszter ugyacsak kényszermunkás volt Lichtenauban. A szülővárosuk történelmét kutató lányok és fiúk, valamint tanáruk, Dieter Vaupel kérésére ekként számolt be Izraelből küldött levelében a Hessisch Liehtenau-i koncentrációs tábor „külső munkahelyi parancssokságán” 1944¬45-ben uralkodó körülményekről:

„… Szadistákból, goromba emberekből állt össze az SS-őrszemélyzet az ugyancsak SS-felügyelőnőkkel együtt; minden alkalmat megragadtak, hogy kínozhassanak, verhessenek, mocskoljanak bennünket. Azon versenyeztek, hogy melyikük tud gorombább és embertelenebb lenni… 1944 októberében ismeretlen SS-ek jöttek a táborunkba, és a helyi SS-őrséggel és SS-felügyelőnőkkel közösen a legelesettebbeket kiszedték a betegeknek elkerített részlegből, és a lerolmott állapotú, de még munkaképes társaink közül is sokat kiemeltek. Összesen. 206 lányt és asszonyt szelektáltak, majd likvidáltak…”

Vaupel tanár úr (valakik telefonon többször is életveszélyesen megfenyegették!) és diákjai megtalálták azt az eredeti dokumentumot,  amely feketén-fehéren bizonyítja a Waffen-SS-nek ezt a gyilkos akcióját is. Az 1944. október 29-én Hessisch Lichtenauban kelt „átirat” szerint Schäfer kommandóführer jelentette a weimar-buchenwaldi főnökségének: 1944. október 27-án munkára alkalmatlan 206 zsidőnőt visszairányítottak Auschwitz-Birkenauba. Az eredeti okmány szerint a 20 001. fogolyszámú Ádler Annától (1920. október 3-án született) a 20 969. számot viselő Zsigmond Regináig (1906. január 7.) társaik, hozzátartozóik sekint sem láttak viszont: mind  a 206-an a gázkamrákban lelték halálukat. A legidősebb (1892. január 17-én született) Hirsch Erzsébet éppúgy, mint az alig 17 éves (1928. január 31-én született) Frank Editke.

A robbanótöltetek TNT-vel és pikrinnel való töltése a legveszélyesebb műveletek közé tartozott. Ezt a munkát bízták a napi öt deka kenyéren, híg répalevesen tartott magyar, francia, holland és német kényszermunkás-nőkre. Veszélyes volt, mert bármikor robbanhatott, és mert a töltet vegyületei (védőruházat hiányában) behatoltak a munkásnők szervezetébe. „Kanárimadárnak” „csúfolták őket, mert bőrük, hajuk rövid idő alatt megsárgult, megzöldült.

U. Zsuzsanna írta 1986. október 29-én Budapestről a nácizmus rémtetteit kutató Hessisch Liehtenau-i diákoknak és tanáruknak:

„… Szegény nővérem is az úgynevezett ‘sárgáknál’ dolgozott, ott, ahol a robbanótölteteket készítették… Szegénykém annyi mérges gázt lélegzett be, hogy hazatérte után, rettenetes szenvedések közepette, sárgaságban és fehérvérűségben 1946. január 26-án elhunyt. Az orvosok tanácstalanul álltak esete előtt, mivel ilyet még nem tapasztaltak… Jómagam 1946. szeptember 24-én (a hirschhageni robbanóanyaggyárban elszenvedett egészségkárosodás következtében – a szerző) súlyos beteg fiúgyereket szültem. Dolgozni nem tud, én ápolom és tartom el…”  

Az ugyancsak Budapesten élő, 61 éves, ma már nyugdíjas M. Klára asszonyt 26 évesen kellett megoperálni, emiatt „gyermeke nem lehetett, és a tábor óta súlyos gyomor-, epe-, szív-, pajzsmirigy- és idegbántalmaktól szenved… A korábban már említett Méth Sándorné (Ibolya) mindössze 30 kilós volt a felszabaduláskor. Aztán hirtelen, rohamosan hízni kezdett, mert szervezete megtelt vízzel… Százak, ezrek, tízezrek, százezrek tragédiáját idézhetnénk még… William G. Niederland csak egy azon szakemberek közül, akik összeállították a származásuk, politikai meggyőződésük miatt koncentrációs táborukba hurcoltak, a borzalmakat túléltek maradandandó lelki sérüléseit: hónapokig, évekig tartó halálfélelem, teljés kiszolgáltatottság érzése, krónikus éhségérzet, lelki meghasonlás, önmegvetés, elidegenedés, terror- és pánikjelenetek fölidéződése, a család teljes, vagy részleges felbomlása, a személyiségtudat elvesztése a karra tetovált számozás következtében, alvás- és egyensúlyzavarok, kezdeményezőképesség megszűnése, alacsonyabbrendűségi érzés stb. Összefoglaló néven: koncentrációstábor-szindróma!

A Német Szövetségi Köztársaság törvényei lehetővé tesznek bizonyos mértékű kártérítést a nemzetiszocialista üldözés áldozatai számára. Mindazok, az immár meglett korú nők, akiket fiatalságuk virágában embertelen kényszermunkára hajtottak (egyebek között) Hessich Lichtenauba, és legtöbben maradandó egészségkárosodást szenvedtek, évekig, évtizedekig tartó jogi procedúra után maximálisan 1800 nyugatnémet márka kártérítésben részésültek. A Dynamit Nobel A.

G. (ehhez  aí céghez  tartozott annak idején a hirschhangeni robbanóanyaggyár, a „Vegyianyag-értékesítő Kft. főrészvényese, a konokságáról is hírhedt Friedrich Flick konszerntulajdonos a haláláig nem volt hajlandó engedélyezni a kártérítést kérők követeléseinek kifizetetését.

Dieter Vaupel tanár és diákjai történelmi tényföltáró munkájuk közepette a kártérítések kífízietéséért is harcolnak. Napról-napra kevesebben maradnak azok, akik megkaphatnák a „kegyet”. Mozgósították a lichtenauiak a helyi és az országos sajtó, rádió, tévé jórészét is. Mind többen „javuló emlékezettel” beszélnek a bájos városka lakói közül az 1938–45 közötti időszakról, az üldözöttek végtelen megpróbáltatásairól, a  felszabadítók közeledtére patkányként elmenekült helyi náci- és SS-hatalmasságok rémtetteiről. Emlékeznek például nem csupán a legérintettebbek a helység patikusára, akinek az SS  megparancsolta: készítsen élő nyolcszáz méreginjekciót, a tábor foglyainak meggyilkolására. A gyógyszerész a teljes méregkészletét megsemmisítette, maga pedig elmenekült a fasiszták megtorlása elől,

Egy napjainkban már 78 esztendős helybéli hölgy, Minna Schiffer, akinek nagyapja szociáldemokrata volt és ezért öt is kényszermunkára hajtották a hadiüzembe, szintén „kanári” lett, és lányával, Gisela Höferttel együtt részt vett a történelem kiegészítésében. Schifferné unokája, Höfertné fia is tagja volt nemrégiben annak a 117 személyes delegációnak, amely Hessisch Lichtenauból, Hirschhagenből és részben Göttingenből érkezett Budapestre, Vaupel tanár úrnak és diákjainak kezdeményezésére. Az unoka, a vékony, szemüveges fiú olvasta föl a család levelét, amely a meleg barátság hangján szólt a népek szolidaritásáról, az egyén és a társadalom felelősségéről és arról, hogy a horogkereszt rémtetteit nem szabad egy pillanatra sem elfeledni, nehogy a legkisebb mértékben is megismétlődjenek.

A nagyszüleik, szüleik által egyszer már megélt, történelmet idézték föl a megbékélés és barátság szándékával hozzánk érkezett – és ekként is fogadott – nyugatnémet, állampolgárok. Ők adtak emlék-hangversenyt a hirschhageni foglyok tiszteletére a budapesti Deák téri templomban. Ők és az otthon maradottak egyre népesebb tábora, élén Ingo Geisler polgármesterrel fogadták a magyar és más nemzetiségű egykori foglyokat, akik már kétszer ellátogattak szenvedéseik színhelyére, és akik részt vehettek mártírhalált halt társaik emlékét idéző márvány emléktábla leleplezésén.

Hessisch Lichtenau most magyarországi testvérvárost keres.