Amikor az ember a saját csókjaira emlékezik, többnyire az elsőre – a minden kapcsolatban elsőre – gondol, mert általában az a felejthetetlen: kíváncsiság és vágy, kockázat és azonosulás abban a legönfeledtebb.
A csók egyes tudósok által hídjellegűnek nevezett funkciója éppen abban nagyon nyilvánvaló, hiszen test és lélek, romantika és erotika között nyilvánvaló kapcsolatot teremt. Ezért sem kell érdektelenségtől tartania annak, aki ilyen címmel jelenik meg a könyvpiacon. És azért sem, mert a szerintem túlságosan is „szerény” külsőben közreadott mű a legkülönfélébb olvasói rétegigényeket is képes kielégíteni.
Olvasása közben ezért is jutott eszembe Gyáni Gábor akadémikusnak egy tanulmánykötetben megjelent írása, amely ezt a címet viselte: Művelődés-, kultúra- és mentalitástörténet. Akkoriban viták zajlottak a társadalomtudomány e fontos ágának kutatási területeiről, határairól. Dolgozatának címe csak azért jutott eszembe, mert Marcel Danesi (*1946) könyve azt példázza, hogy ezek az irányok egymástól elválaszthatatlanok, amikor a témát a legszélesebb és legaktuálisabb értelemben jelöljük meg.
Márpedig a csók – tudományos nevén oszkuláció – nemre, életkorra, civilizáltsági fokra, életkörülményekre, világnézetre való különbség nélkül éppúgy állandó témája és teendője (!) az emberiségnek, mint minden, ami a fajfenntartás igen erős ösztönével közvetlenül vagy áttételesen kapcsolatos.
A képen: Rodin A csók című alkotása a párizsi Rodin Múzeumban (forrás: Wikipedia)
Csak az a kérdés, hogy a történésznek mi a mondandója a csókról, esetleg annak ürügyén.
E könyv szerzőjének az, hogy a csóknak a populáris kultúra születésében van hatalmas funkciója. A csók már elég régóta témája a tudománynak – a róla szólót filematológiának nevezik –, de többnyire biológiai, lélektani, néprajzi megközelítéssel tárgyalták a koronként olykor változó divatját, jellegzetességeit és szerepét az emberek (sőt: bizonyos állatfajok) szexualitásában és érzelmi életében. A szóban forgó és legtágabb értelemben művelődéstörténeti munkának nevezhető könyv legnagyobb érdemét nem is abban látom, hogy tudóstól elvárható alapos, széles körű bizonyítással győz meg a populáris kultúrával kapcsolatos álláspontjáról, hanem hogy ebben a folyamatban csaknem az egész európai művészetet „hívja meg” tanújául. Méghozzá könnyed stílusban, mindenfajta tankönyviségtől mentesen.
Azt írja a többi közt, hogy a csók „…az ellenszegülés gesztusa volt, amely előmozdította a szabad önkifejezés kultúrájának létrejöttét – felszabadította az egyént a család és a vallásos hagyomány igája alól, abból az állapotból, amikor a házasságokat mindig mások rendezték el a szerelmesek helyett. A csóknak tehát nemcsak romantikus és szexuális hatalma volt, hanem felforgató ereje is, ezért válhatott a populáris képzeletben a szabad szerelem tökéletes szimbólumává. A csók történetének sokkal több köze van a kulturális változásokhoz, mint a biológiai adaptációhoz. (…) Az 1800-as évek végére a legtöbb társadalmi osztályban már a romantikus szerelmet tekintették a házasság alapjának a családok egyezsége helyett. (…) A romantikus csók vezetett a szexuális forradalomhoz a nyugati világban. E forradalom hatása mindenhol tetten érhető a televíziós műsoroktól a filmekig, amelyek nyíltan bemutatják a női szexualitást, ahelyett, hogy elrejtenék.”
Természetesen az etológia, az antropológia szempontjai, megfigyelései is megjelennek a könyvben, nem különben az ismert stimuláló kémiai anyagok, mint adrenalin, szerotonin, dopamin, oxicotin, tesztoszteron, ösztrogén, kortizol, továbbá faggyúmirigyek, véredények, a szájizomzat, sőt az is, hogy a csókolózás tulajdonképpen univerzális nyelv, amelyet csak a részesei tudnak értelmezni. És azok a rítusok és szimbólumok és tárgyak is, amelyek a szerelemhez kapcsolódnak: a rózsa, a vér, a szív, a gyűrű, a fagyöngy, a kesztyű, a Hold!
Aztán a csók helye (ajak, nyak sb.), alkalma, helyszíne, időtartama. Az úgynevezett plátói csók, amelynek a közhiedelemmel ellentétben semmi köze sincs a filozófus Platónhoz. Mindezek elvárhatók egy történész munkájától. Amit viszont – mint említettem – ráadás-örömként konstatálok, az a széles művészeti-kulturális összefüggésrendszer, amelybe a témáját ágyazza. Külön fejezetet szán a drámairodalomnak, a képző-, a zene- és a filmművészetnek, sőt az internet világának is.
Orpheusz és Eurüdiké, Sámson és Delila, Antonius és Kleopátra, Rómeó és Júlia, Troilus és Cressida, Guinevere (Ginevra) és Lancelot, Georges Sand és Frédéric Chopin, Bonnie és Clyde, Napóleon és Josephine, Elizabeth Taylor és Richard Burton, Tom Cruise és Nicole Kidman – a szándékosan esetleges felsorolással szeretném érzékeltetni, hogy az olvasónak akár e sor elején, akár a végén van ismerethiánya, a szerző mindegyikükre gondolt. De sohasem bulvárt ír! Nem csámcsog, nem kukucskál, nem kacsint össze. Ugyanebben a tudományos szenvtelenséget is, a vérnyomást ingerlő sunyiságot is nélkülöző stílusban ír a híres csókokról, arról, hogy az egyoldalú csók még az elmaradt csóknál is rosszabb, hogy a csók tökéletes hazugságvizsgáló! Vagy hogy „ma már a romantika bármiféle közérthető megközelítése elképzelhetetlen csók nélkül, annyira összefonódott képzeletünkben ez az aktus a szerelemmel”.
A könyv nyomán elég itt csak olyan filmcímeket említeni, mint a Casablanca, Esőember, Van, aki forrón szereti, Pókember, A postás mindig kétszer csenget, Titanic, Álom luxuskivitelben, Elfújta a szél, vagy olyan zeneszerzőket, mint Liszt, Puccini, Leoncavallo, Verdi, Mascagni, Smetana, Bizet… És nyilvánvaló, hogy arról a hatalmas erőről van szó, amit a mai magyar köznyelv tömören, ám találóan csak így nevez: kémia.
Jó könyv, érdekes könyv Zsuppán András remek fordításában.Marcel Danesi: A csók története. A populáris kultúra születése.Typotex Kiadó, Budapest, 2019. 212 oldal. ISBN 978 963 279 9469
(A könyvismertető elsőként itt jelent meg.)