Egykoron, évtizedekkel ezelőtt hosszú, sokszor igen hosszú időt kellett eltölteni a Bem rakparton ahhoz, hogy egy külügyi munkatárs vezető pozícióba kerüljön. Ennek egyik oka az volt, hogy az 1960-as, 70-es években számos vezetői poszton „bebetonozott” emberek ültek, s az apparátusi dolgozók normálisnak tekinthető hierarchikus előmenetele emiatt nehézségekbe ütközött. Sok kolléga megrekedt tanácsosi beosztásokban, s nem tudott továbblépni. Mint a fehér holló, olyan ritkának számított, ha egy fiatalabb munkatárs vezetői feladatot kapott. Jómagam (a bal oldali képen e sorok szerzője, Erdős André, ma már nyugalmazott nagykövet) 1986-ban, 45 éves koromban részesültem nagyköveti rangú előléptetésben; akkor még „fiatalnak” számítottam a Külügyminisztérium berkeiben. (A nyitó képhez: a délszláv háború egyik jelképe, a fölrobbantott mostari híd. Az „Öreg híd” a Neretva folyó két partját köti össze. Az oszmánok építették 1567-ben, abban a formában állt egészen a 20. századig végéig, ugyanis a szerb-bosnyák háborúban 1993. november 9-én horvát katonák lerombolták. Nemzetközi összefogás eredményeként épült újjá 2004-re, 2005 óta a világörökség része.)
Visszagondolva az elmúlt évtizedekre, egy sor drámai, szomorú esemény tolul elő az emlékezetemben. Első helyen említem azokat az élményeket, amik a Biztonsági Tanács magyar tagjaként értek a jugoszláviai tragédia kapcsán. Két éven keresztül, 1992–93-ban naponta láttam, tapasztaltam, miként kínlódott a testület ezzel a konfliktussal, nem találva a megfelelő módot, eszközöket és – főleg – a kellő politikai akaratot, hogy megelőzze vagy legalábbis hatékonyan kezelje ezt a válságot. E magatartás aztán végighúzódott az egész konfliktuson 1991 végétől 1995 közepéig. Végigülni a testület zárt ajtók mögötti tanácskozásait rendkívül frusztráló volt számomra, tapasztalva nemcsak az említett bénaságot, hanem a Jugoszláviával kapcsolatos ismeretek döbbenetes hiányát, mely információk birtokában talán előrelátóbb módon lehetett volna kezelni ezt a véres polgárháborút.
A Biztonsági Tanács küldöttségének tagjaként alkalmam volt ebben az időben a helyszínen is járni, tárgyalni helyi vezetőkkel, megjárni Srebrenicát, ellátogatni felperzselt, holttestekkel teleszórt házakhoz, szétrobbantott vallási épületekhez, beszélgetni menekültekkel.
Mindehhez két megjegyzés. Az egyik, hogy persze, lehet sarat dobálni az ENSZ-re, amiért nem lépett fel úgy, „ahogy kellett volna”. De tudni kell, hogy a világszervezet nem világkormány, s az ENSZ csak azt tudja tenni, amit az azt alkotó tagállamok készek megtenni. És itt elsősorban azokra az országokra gondolok, melyeknek politikai, katonai, gazdasági jelentősége, kisugárzása lehetővé tette volna a vezető, kezdeményező, irányító szerep betöltését a több mint másfélszáz államot számlálószervezetben, de hagyták, hogy évekig büntetlenül tombolhasson az ultranacionalista erőszak és kegyetlenség a volt Jugoszláviában.
A másik megjegyzésem pedig az, hogy e válság nem földgolyónk valamilyen távoli helyén ütötte fel a fejét, hanem itt, Európa szívében, ráadásul Magyarország közvetlen szomszédságában. És mindez a legvéresebb évszázad, a két világháborút hozó 20. század utolsó évtizedében történt. Az ember nem gondolta volna, hogy az az iszonyat, ami déli határaink mentén zajlott, egy szenvedésekkel, pusztítással annyira terhelt század legvégén ismét felütheti fejét „a mi Európánkban”!
És ma ehhez hozzátehetjük, hogy észak-keleti határaink mentén, Ukrajnában a második világháború óta nem látott kegyetlen háborúval kell szembenéznünk! S amely még veszélyesebb, mint a korábbi délszláv dráma.
Nézzünk szembe a keserves ténnyel, ami szerint oly büszke európai civilizációnk gyökerei nem olyan mélyek, nem olyan szilárdak, mint ahogy azt hinni szeretnénk! Adott körülmények között valahonnan, a mélyről továbbra is kiszabadulnak a fantomok, a drakulák, a szörnyetegek, akik szélsőséges retorikájukkal – és ezt mélységes csalódottsággal be kell ismerni – száz- és százezreket képesek megvadítani, lelküket megmérgezni, mérhetetlen rombolást okozva nemcsak életekben és anyagiakban, hanem – és ez a legsúlyosabb – a lelkekben, melyek gyógyulása, mint ahogy látjuk, a legkritikusabb és leghosszabban tartó folyamat! S ahol később,
emlékeztetve a múlt század 30-as és 40-es éveire, gátlástalanul, a nemzetközi jogrend lábbal taposásával indítanak háborút szomszédok ellen.
Tehát a mi kis kontinensünkön sem dőlhetünk kényelmesen hátra a karosszékben, nem vehetjük készpénznek vívmányainkat, elért eredményeinket, nyitva kell tartanunk szemünket és óvni azokat a szélsőségesség, az intolerancia, az etnocentrizmus,
a jogtalanság és az agresszív külpolitika
veszélyeivel szemben.
Hasonlóan drámai emlékeket ébresztett bennem párizsi nagyköveti megbízatásom idején a délnyugat-franciaországi Oradour-sur-Glane-ban tett látogatásom. Ezt a kisvárost 1944 júniusában német SS-ek lerombolták, lakóit, főleg asszonyokat és gyermekeket, a helyi templomba terelték, az épületet felgyújtották és az ott lévőket lemészárolták. A kisvárost azóta ebben az állapotában őrizték meg, hogy mementóként szolgáljon az emberi barbárságra. Ahogy a látogató végigsétál a romokban heverő épületek között, megszemléli a roncs gyerekkocsikat, a kiégett rozsdás autókat, valamikori boltok maradványait, elolvassa a különböző kiírásokat, köztük a település bejáratánál lévő, francia és angol nyelvű „Emlékezz!” táblát, furcsa, az imént már említett érzéseket kavarognak benne.
Ezért volt számomra felemelő élmény látogatásom a La Manche-csatorna partján fekvő Fécamp városába, ahol egy németországi városból érkezett önkormányzati küldöttség jelenlétében eljátszották a francia és a német himnuszt, majd a két város polgármestere koszorút helyezett el egy olyan emlékműnél, amelyen a „Meghaltak Franciaországért” felirat olvasható.
A Párizs és Berlin között az elmúlt évtizedekben kialakult kapcsolat például szolgálhat a mi közép- és kelet-európai térségünk népeinek, hogy túl lehet lépni a történelem sötét oldalain és működőképes, előretekintő kapcsolatok jöhetnek létre hagyományosan háborúzó vagy terhes történelmi örökséggel rendelkező szomszédok között is!
A jobb oldali képen: a Világkereskedelmi Központ „ifjúkorában”, 1978 októberében, amikor előtte a Hudson partján még üres grundok árválkodtak…
Pályafutásom egyik kétségkívül legmegrázóbb szakasza volt az, amit egyedülállóságában, váratlanságában lehet mindennek – drámainak, tragikusnak, gyötrőnek – nevezni, ám mégsem fejezheti ki azt, amit azok – köztük jómagam – éreztek, mindazok, akik átélték New Yorkban a 2001. szeptember 11-én történteket, akik szemtanúi voltak egy olyan eseménysornak, mely sajátos körülményei okán precedens nélkülinek mondható az emberiség legújabbkori történetében. Hosszan lehetne sorolni azokat az élményeket, amiket a sors ezekben a napokban ebben a városban nyújtott nekem.
A Manhattan déli részéből a sugárutakon gyalogosan észak felé hullámzó tömeg, az arcokra írt döbbenet, értetlenség és irányt vesztett tétovaság. A nagy, északra áramlást követően a máskor zsibongó, tobzódó „Nagy Alma”, azaz New York ezúttal gépkocsiktól, emberektől üres, kihalt utcái. A levegőt hetekig átható égett gumiszag. A déli negyedek fehér porral vastagon befedett járdái, házai, üzletei. A szirénák mindenütt hallható vészjósló hangja. New Yorknak az Ikertornyoktól megfosztott megszokhatatlan látványa, a Downtown döbbenetes üressége, a „valami hiányzik” hátborzongató érzése, amit a helyszínhez közel összesereglett városlakók a hatalmas tornyok helyén az ég felé gomolygó füstfelhőkre meredt szemekkel próbáltak megérteni s elfogadni. A családok, ismerősök kétségbeesett sorai teleaggatott házfalak, oszlopok, minden lehetséges köztéri felület, melyeken a hozzátartozók az eseményekben eltűnt szeretteiket, barátaikat keresték. A New York-i kikötőbe vezényelt katonai kórházhajó, ami végül is üresen maradt, hiszen az Ikertornyok összeomlását követően nem volt, kit megmenteni, nem volt kit megműteni!
New York-iak köszöntik a romeltakarításban résztvevőket.
De élményeimhez tartoznak az utcákon, tereken látott spontánösszejövetelek is, ahol a virágok és gyertyák, az ott lévők csendes meditációja mellett, a gyászon, a megrázkódtatáson túl, az elszántság, a „Nem hagyjuk!”, a „Visszavágunk!” érzéseit tükröző feliratok is olvashatók voltak, a szolidaritás, az együttérzés, a közösségi szellem megannyi megnyilvánulása, a csillagos-sávos zászló lobogtatása, a helyszínre érkező munkások, mentők, tűzoltók, rendőrök, katonák lelkes éljenzése, a véradóállomások előtti hosszú sorok…
A Világkereskedelmi Központ romjai:
Egyszóval: valami olyat láttam, ami ritkán adatik meg az ember életében, amire mindig emlékezni fogok…
S ismételten arra gondolok, ha közvetlen közelről, a helyszínen, „élőben” látsz valamit, az mennyire más, mennyire igazabb, mennyire megrázóbb, mint egy akármilyen hiteles leírás, elbeszélés vagy filmriport…
Befejezésül még annyit a fentiekhez, hogy mindig értékeltem, ha politikusok és diplomaták nem rejtik el, hanem kimutatják érzéseiket, empátiájukat akár örömteli, akár tragikus események okán. A világban zajló konfliktusokban látni kell az emberi szenvedéseket, az igazságtalanságokat, a kegyetlenségeket. Kifejezetten örültem annak, amikor diplomáciai tevékenységem évtizedei alatt azt tapasztaltam, hogy a nemzetközi kapcsolatok területén dolgozók között vannak, akik nem lélektelen, érzelmek nélküli emberek, hanem – akár a Biztonsági Tanácsban a szíriai polgárháborúról készített videofelvételek levetítésén, a srebrenicai események szemtanújaként, más drámai események, akár ünnepélyes megemlékezések során – nem rejtik el, hanem igenis kimutatják együttérzésüket, fájdalmukat. Nem vagyok a katasztrófaturizmus híve, de tudom, hogy ha az utca embere a helyszínen látná a holttesteket, a pusztításokat, a kegyetlenséget, a nyomort, azt, hogy mi folyik a világban, nos, elgondolkodnék azon, hogyan kellene élnie mindezek után…
Az előző (4.) rész itt olvasható, tessék kattintani!