Most, hogy elkezdődött az új esztendő, és sajnos, nem is akárhogyan, érdemes visszamenni az időben és felidézni azt a konfliktust, amely mintegy harminc éve a világ ugyanazon szegletében zajlott le, mint az Irakkal és Iránnal kapcsolatos, nyomasztó mai események. (A nyitó képen: nagyszabású győzelmi felvonulás 1991 nyarán a manhattani Five Avenue-n. E felírás fogadta a csapatokat: „Üdvözlet itthon a Sivatagi Vihar hőseinek! „)

Annakidején földgolyónkon páratlan geopolitikai változások álltak be, véget ért a kelet–nyugati szembenállás által meghatározott kétpólusú világ, politikusok, vezetők a demokrácia győzelméről, egy új világrendről kezdtek beszélni. A nemzetközi kapcsolatokban majdhogynem eufórikus állapotok kezdtek elhatalmasodni. És pontosan ebben az időben éleződött ki a viszony a Közel-Keleten Irak és Kuvait között: 1990 augusztusában a Szaddam Huszein vezette Irak lerohanta és megszállta olajban gazdag déli szomszédját.

Akkor, amikor a nemzetközi közösség egy újabb, biztonságosabb és derűsebb jövő felé fordulóban volt, ez az erőszakos katonai akció megrázta a világot, annyira ellentmondott mindannak, amit az emberek ettől az új világrendtől elvártak. A kérdés természetesen az ENSZ elé került, s a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért felelős Biztonsági Tanács asztalán landolt. A testület 1990. augusztus elejétől, amikor is határozatban ítélte el az iraki inváziót és az iraki csapatok azonnali és feltétel nélküli visszavonását követelte, egészen november végéig Irakkal kapcsolatos tizenegy határozatot hozott, miközben Bagdad mindvégig figyelmen kívül hagyta a Biztonsági Tanács jogilag kötelező erejű döntéseit.

A november végi BT-határozat már hivatkozott az ENSZ Alapokmányának a kényszerítő intézkedésekről szóló VII. fejezetére. Megállapította, hogy ha Irak 1991. január 15-ig nem hajtja végre a BT határozataiban megfogalmazottakat, a testület minden szükséges eszközt alkalmazni fog a végrehajtásuk végett, s ehhez minden ENSZ- tagállam támogatását kérte.

Érdekességként megjegyzendő, hogy a BT 15 tagja közül 12-en megszavazták e határozatot, Kuba és Jemen ellene szavazott, Kína pedig tartózkodott.

Mivel ezúttal sem jött kedvező válasz Irakból, az ENSZ égisze alatt 35 tagállam részvételével létrejött a második világháború óta nem látott széles körű, nemzetközi katonai koalíció, amely még januárban megindította Sivatagi Vihar-Operation Desert Storm elnevezésű hadműveletét. Ebben térségünkből hazánk mellett részt vett Csehszlovákia, Lengyelország és Románia.

A művelet februárban fejeződött be, az iraki csapatokat visszaverték, helyreállt Kuvait függetlensége és területi épsége. Annak idején ennek nagyon kedvező visszhangja volt, mert szemléletesen azt mutatta, hogy az új körülmények között, ha egy állam durván megsérti a nemzetközi jogot és agressziót követ el, a világ nemzetei egységesen szembeszállnak az ilyen kísérletekkel és megbüntetik a felelősöket. Ez a légkör Közép- és Kelet-Európában is megerősítette azt az általános életérzést, hogy új időszámítás kezdődött.

Az Irak elleni katonai fellépésben vezető szerepet játszott az Egyesült Államok, valamint Szaúd-Arábia, Nagy-Britannia, Egyiptom és Franciaország. A hadműveletek befejeztével az amerikai kormányzat 1991 júniusában nagyszabású katonai felvonulást rendezett Manhattan 5. sugárútjának déli részén, ahová meghívást kapott a hadműveletben részt vett minden állam.

ENSZ-képviseletünk vezetőjeként az eseményre én is meghívást kaptam a közönség soraiba. Mondanom sem kell, hogy fergeteges népünnepély volt.

A manhattani 5. sugárút látványa.

New York-i rendőrök és katonák együtt ünnepelnek.

Az amerikai egységek felvonulását a járdán álló tömegek hangos éljenzése, amerikai zászlók, „Thank You” feliratok lobogtatása, a „U-S-A, U-S-A” kiáltások skandálása, konfettik szórása tette még mozgalmasabbá.

A hadműveletekben gyakran használt Patriot-rakéták.

Amerikai egységek a felvonuláson.

Majd megjelent egy gépkocsi a Nemzetek Közössége felirattal, mely az ENSZ hadműveletekben játszott szerepére utalt.

Ezt követően a Kuvait felszabadításában részt vett valamennyi állam nevét és zászlaját viselő gépkocsi sor, kíséretében pedig több ország katonáinak kisebb-nagyobb egységei következtek.

A fenti képeken csehszlovák, román, olasz, francia katonák és idegenlégiósok.

Miközben térségünkbeli országok az alkalomra New Yorkba küldték egyenruhás katonáit, szerfölött sajnáltam, hogy magyar részről csak egy gépkocsi „Hungary” felirata és a magyar zászló volt jelen. Pedig nem lett volna bonyolult és megfizethetetlen, ha 5–10 honvédet mi is kiküldünk a parádéra.

A felvonulás végén, amikor a tömeg már feloszlóban volt, ilyen volt az 5. sugárút környéke.

Ez volt az az időszak, amikor az Egyesült Államok befolyása, népszerűsége, vezető szerepe a csúcsponton lehetett. A világ is úgy vélhette, hogy egy véres 20. század minden nyomorúsága után új korszak köszöntött ránk, a kormányok és az Egyesült Nemzetek Szervezete, az egykori béklyóktól és feszültségektől megszabadulva, betölthetik szerepüket és jobbá tehetik világunkat.

Az iraki fellépést követő események azonban hamar rácáfoltak erre a várakozásra. A sikeres Öböl-háború után igen hamar egy véres drámában találtuk magunkat, s nem csodálkozhattunk azon, hogy a jól hangzó „új világrendet” (new world order) nem sokkal később felváltotta az „új világrendetlenség” (new world disorder) jelszava. A kilencvenes évek elején, röviddel az Öböl-háború végét követően ugyanis nyakunkba szakadt a délszláv válság, amely egyrészt, megmutatta, hogy még egy rendkívül viharos évszázad végén is az emberi nem továbbra is igen sérülékeny és mindenféle gyűlöletbeszéddel könnyen fertőzhető maradt.

Ezt tapasztalhattuk, tapasztalhatjuk közvetlen szomszédságunkban, de földgolyónk más tájain is. Ez keserves, nehezen emészthető tanulság valamennyiünk számára.

Másrészt: a volt Jugoszlávia felbomlása következtében vagy a ruandai népirtás idején kialakult helyzetet a nemzetközi közösség képtelen volt megfelelő módon, hatékonyan és idejében kezelni. És mielőtt még az olvasó egyenlőségi jelet tenne a nemzetközi közösség tagjai és az ENSZ felelőssége között, hadd húzzam alá, hogy a világszervezet csak azt teheti, amit az azt alkotó tagállamok politikai hajlandósága lehető tesz. És természetesen itt nem helyezném azonos szintre, mondjuk, a Maldives-szigetek és Franciaország szerepét.

Nos, így meneteltünk be a múlt század utolsó évtizedében, s – ahogy a Tanú című nagyszerű filmben is elhangzik – azóta, az új évezred kezdetén, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, azaz kiszámíthatatlan világ felé haladunk. S az általunk tárgyalt iraki–iráni térség is kivételes módon járult hozzá e kiszámíthatatlanság és annak következményei folytatódásához, ahogy azt a többi között, a 2003-i második Öböl-háború, a 2013-i iráni nukleáris megállapodás utóélete, a minapi bagdadi drón-támadás és az azzal összefüggő, még kulturális örökségi színhelyeket is fenyegető nyilatkozatháború szemlélteti.

(Képek: a szerző, Erdős André nyugalmazott nagykövet archívumából.)