(Horváth Kálmán jegyzete) Gyerekek vagyunk, fiúk, éretlenek, ártatlanok. Filmet nézünk a moziban, színesek a képek, az egyik főszereplő gyönyörű. Hazamegyünk és nemcsak a történetet, hanem a nőt is visszük magunkkal. Velünk marad, az iskolában felelés közben, éjszaka álmunkban gondolunk rá. Van, akit ő vezet a felnőttkorba.
Később még viszontlátjuk más filmekben is, de nekünk az első, a Liliomfi Mariskája az igazi. Aztán közbeszól a történelem, majd az a kegyetlen idő. Amerikába sodródik, visszajön, visszamegy. Magát keresi, de a térképet már nem neki rajzolják.
Mi, egykori srácok megokosodunk, talán Ő is. Tükörbe néz, szerepet tanul, kritikát olvas, de már kell a szemüveg. A szépséget csak az tudja megsiratni, aki nagyon szerette. Krencsey Marienne tudott sírni, és volt miért.
Nekünk, egykori fiúknak, mai öreg uraknak, van kiért.