A magas szintű konyhaművészet (haute cuisine) olyan, mint a ruhadivatban a magas szintű szabászat (haute
couture): irányítja a divatot, viszi magával az alacsonyabb szinteket, de azért keveseknek adatik meg, hogy valóban éljenek is vele; inkább csak érdeklődve csodálják. Ha az ember éhes, jóízűen és kiadós mennyiségben szeret
étkezni, s csak másodlagos neki a rejtett ízek egymásra hatásának rafinált művészete, vagy a tálalás esztétikuma.
Ez okozza egyik főhősünk: Jacky Bonnot (Michaël Youn) szakmai kudarcát is. A fiatal szakács a magas
konyhaművészet magára sokat adó megszállottja, ízekkel kísérletező, ráadásul meglehetősen makacs apostola, aki
nehezen érti meg, miért rúgják ki az állásából rendre, ha sértődötten vitatkozik az éttermi vendéggel, hogy melyik
ételhez milyen bor való, vagy nem azt hozza ki, amit az egyszerű melós enni szeretne a kiskocsmában? Márpedig
állapotos barátnője, a szépséges Béatrice (Raphaëlle Agogué) nehezen viseli el, hogy párja folyamatosan nem keres,
csak az ábrándjait kergeti. Ezért aztán Jacky beáll festő-mázolónak, s csak az ablakon át bámul vágyakozva a neki
való éttermek konyhájába.
Alexandre Lagarde (Jean Reno), egy előkelő, háromcsillagos étterem veterán sztárséfje, televíziós főzőcske-műsorok
országosan ismert sztárja más gondokkal küszködik. Egyfelől fiatal főnöke, az étteremcsoport új vezetője, Stanislas
Matter (Julien Boisselier) csak az alkalmat várja, hogy megszabaduljon tőle, mert a divatos „molekuláris
gasztronómia” elvei szerint szeretné átalakíttatni a patinás éttermet, és ehhez jó apropó lenne, ha a gasztronómiai
kalauzok kritikusai leminősítenék a konyhafőnök hagyományos ételkreációit. Ezért aztán ott tesz keresztbe
Lagarde-nak, ahol csak tud: sorra kirugdossa a konyhaszemélyzet tagjait, még a piaci árusokat is a séf ellen
manipulálja. Alexandre gondja másfelől az, hogy leánya, a diploma megvédésére készülő Amandine (Salomé
Stévenin) joggal veti a szemére, hogy apjának idejét még otthon is csak a Michelin-csillagok megtartása, meg a
receptek kiagyalása tölti ki, őrá szinte semmi ideje nincs. De az új ételsor kitalálásának, s ezzel együtt a szakmai
megmérettetésnek az ideje egyre rohamosabban közeledik…
És ekkor egy véletlen következtében összetalálkozik a két konyhai megszállott: a megfáradt mester és ambiciózus
rajongója, hogy megvívja csatáját egymásért és egyben egymás ellen is.
Daniel Cohen, a színész és forgatókönyvíró rendező, nagyszerű arányokban adagolja a szakmai megszállottság
egyfelől tiszteletre méltó, másfelől nevetséges emberi jellemzőit, és a különféle családon belüli és munkahelyi
konfliktusokat, a komikum különféle forrásait, miközben szép nők és fantáziadús ételfalatkák között élvezzük a film
ízeit. Színésvezetését is csak dicsérni lehet.
Jean Reno, az andalúziai spanyol szülők francia világsztárrá érett fia végre megint nem akcióhős, hanem „csak”
nagyszerű színész, aki furcsa orrával és halszemeivel együtt is nagyon szerethető, mert emberi gyarlóságaival
egybegyúrva plasztikusan hozza a kissé megfáradt, de nagy tudású séfet, aki értéket teremt és közvetít.
Dramaturgiailag is hiteles és szép az a szakmai ív, amivel Alexandre megvívja a harcát, szembenéz önmagával, majd
erkölcsileg a csúcson vonul vissza a gyönyörű Carole (Rebecca Miquel) vidéki kertvendéglőjébe főzni.
Michaël Youn ismert színész, énekes, humorista, rádiós és tévés személyiség, kiváló karakter Jacky Bonnot
megformálására és méltó partner Reno mellett. Ahogy az ételeket szimatolva elemzi, ahogy képes egy csipetnyi
fűszer szükségességén vagy hibás választásán veszekedni, felejthetetlenül mulatságos, ugyanakkor a szerelmes férfi
hezitálásait is romantikus bájjal játssza el.
Raphaëlle Agogué mint Béatrice azon túl, hogy szép, jól játssza azt a szerelmes női karaktert, aki látszólag
kiszolgáltatottja a körülményeknek, ugyanakkor ezzel a gyöngeség-fegyverrel tudja leginkább a maga hálójába
terelni a kiszemelt férfit.
Julien Boisselier Stanislas Mattert formálja meg. Ő azért fontos karakter, mert egy nagyon rossz szemléletű fiatal
generációt képvisel, aki csak a pénzt és a divatot hajszolva tapos a hagyományos értékeken, szakmaiatlan, de túl
nagy az arca. Nem az újítási törekvéseivel van a baj, hanem a módszereivel. Tisztátlan eszközöket alkalmazó,
kétszínű csúszómászó, aki apjának, (akit a francia film egyik nagy öregje, Pierre Vernier formál meg
rokonszenvesen) józan tanácsát sem akarja megfogadni, mert mindent túl gyorsan akar elérni.
Salomé Stévenin szerepe az, hogy Alexandre lányaként hasson apja lelkiismeretére, ugyanakkor némi családi
hátországot teremtsen a séf köré. Ennek ő maradéktalanul eleget is tesz.
Lévén gasztronómiai film, szakácsok hada jelenik meg ezen, vagy azon az oldalon. Ott van mindjárt a civil
szakmásokból konyhai személyzetté avanzsált európai (Serge Lariviére), afrikai (Issa Doumbia) és ázsiai (Bun-hay
Mean) beosztott triója, akik a hagyományos értékek segítői kedves karakterükkel. Parádés betét a filmen belül a
népszerű spanyol karakterszínész, Santiago Segura játéka, ő Juannak, a molekuláris gasztronómia kísérletezőjének
alakjában ad elő szinte egy önálló bohóctréfát. Hogy ennek a megvalósult konyhai irányzatnak is legyen képviselője,
arra szolgál a kiszemelt utód, a rivális üzletvezető szerepeltetése, akit James Gerard játszik. Az éttermében tett
konkurencialátogatás ad jó alkalmat Renónak és Younnak, hogy a maguk bohócjelenetét ők is előadhassák,
japánoknak álcázva magukat a szőke ellenfélnél.
Kellemes a zene (Nicola Piovani), esztétikus a fényképezés (Robert Fraisse), Szilágyi Tiborral az élen ezúttal ismét
kitűnő a magyar szinkron és a szöveg is!
Mindent összevetve a maga kategóriájában kitűnő film az Én, a séf. Humora nagyon jó, embersége szeretni való,
csipkelődő üzenetei pedig célba találnak akár nálunk is, akik szeretünk jókat enni, és büszkék szeretünk lenni a
magunk konyhájára. A magyarok zöme (és bizonyára a franciáké is) szívesebben jár jó kisvendéglőkbe
hagyományos kosztra, mint szállodai éttermekbe díjnyertes szakácsok művészetét elbírálni. Mert a gasztro-divatot
követő, magasabb nívójú éttermek kínálata és árfekvése, amelyekre ugyancsak szükség és igény van, egyre kevésbé
alkalmas az éhes gyomor megtöltésére, viszont a társadalmi együttlét közben történő, izgalmas (és drága)
falatkákkal, új ízekkel való ismerkedésnek értő, vagy sznobisztikus színterei lehetnek. A szakma újabban szereti ezt
európai trendi táplálkozáskultúraként emlegetni, az emberek kötetszám veszik az egzotikus szakácskönyveket, s
közben boldogan járnak halászlét, pörköltöt, sült kolbászt enni a vásárokba, vagy megfőzik maguknak otthon
Majmunka húslevesét (Krúdy-Huszárik: Szindbád). Ettől a filmtől, ha kulináris élvezetekhez nem jut is más, mint a
szemünk, nem is fogunk meghízni, hacsak nem úgy, ahogy a mondás tartja: a nevetés hizlal!
Szóval június 21-ét követően menjenek el valamikor moziba, nézzék meg a Budapest Film által forgalmazott színes,
szinkronizált francia-spanyol filmvígjátékot, 12 éven felül elvihetik a srácokat is, nem fogják megbánni, utána meg
egyenek együtt egy jót! (De azért lehetőleg ne a gyorsétteremben!)