Énekből elégtelen, és még…

Nekünk nem kell az európai bizonyítvány. Bele se nézünk. A migránspártiak, a Soros-bérencek, az egykori kommunisták mindenkit elbuktatnának. Most például nemzeti jelöltjeinket: a reménybeli szakági biztost és a várható bizottsági alelnököt osztályozták le. Ráadásul az OLAF, az Európai Csalás Elleni Hivatal igazgatója személyesen hozza Budapestre az intőt. Lesz dolga Polt Péter legfőbb ügyésznek hogy megértesse vendégével, ami messziről korrupciónak látszik, az közelről a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Karinthy Frigyes írta, Bauer magyarázta, akár tétel is lehetne az érettségin: „Hát, kérem szépen, először is: ez még nem végleges bizonyítvány – ez csak afféle lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak…”

Nem akarok én Trócsányi, Hidvéghi vagy Polt urak lelkébe tolakodni, a rejtőzködő félelmet kiűzni, de valamikor nekem is volt bizonyítványom. Kispesten, a Vécsey utcai általános iskolába jártam, kiváló emberek tanítottak, egyetlen tőlük kapott intőt, pofont, körmöst sem éreztem igazságtalannak: jóra, rosszra, még a hatodik osztály első félévének eredményére is rászolgáltam. (Ének: 1, elégtelen.) – Amikor kesergek, hogy nem tudok énekelni, az nem jelenti azt, hogy nem is szeretnék. Mindig irigykedve hallgattam a jókedv hangjait, vágyakoztam a nótázók közé, pedig tudtam, hogy hamarabb leszek tagja a szabadkőművesek páholyának, mint az Operaháznak. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs hangom, van, ahogy a légkalapácsnak, esetleg a repedt fazéknak is, de még nem született ember, aki dallamot fedezett volna fel a torkomon, szájamon át közlekedő légvonalban.

A szüleim hamar megismertek, kerítést nem építhettek, ezért otthon énekeltettek, hogy a nem szívesen látott vendégektől gyorsan megszabaduljanak. Azok pedig szaladtak, de még az elrohanás előtt megdicsértek, hogy aranyos vagyok, főként, ha csendben ülök a bilin, mert a büdös még elviselhető. Az általános iskola harmadik osztályában Kádár tanárnő hamar rájött az igazságra. Osztályunk színielőadást tartott, nagy divat volt ez akkoriban, a többiek általában irodalmi összeállítással, esetleg egy dramatizált Ludas Matyival vagy János vitézzel elintézték a fellépést, de Kádár tanárnő szabadidejében zongorázott, operabérlete is volt, és amikor rábízták a darabválasztást, arra gondolt, hogy nagyot alkot. Így került a közeli textilgyár kultúrtermének színpadjára Prokofjev Három narancs szerelmeinek miniopera-változata. Én a megtalált gyümölcsök egyike lehettem, szerepem szerint, felbontanak, és meghalok, de a vég előtt, még egy mondatot eléneklek. Mondhatnám, hogy művészi feladatot kaptam, női szerepet, de miután az osztályunkba csak fiúk jártak, ezért az újdonság varázsa senkit sem bűvölt el. A darabra Kádár tanárnő készített fel, zongorán bemutatta a dallamot, aztán kérte a szereplőket, hogy menjenek a hallottak után. Mindenki ment, én is.

Ma már tudom, hogy torz a belső hallásom, mindig is az volt, nekem a leghamisabb hang is igaznak tűnik, ha az enyém. Kádár tanárnő nem adta fel, velem többet foglalkozott, mint a többiekkel együttvéve, nem akarta tudomásul venni, hogy nincs hatalma a képességeim felett. Igazából csak a bemutató előtt néhány nappal tört meg, nem rakott ki a darabból, arra kért, hogy ha rám kerül a sor, a színpadon ne énekeljek, csak úgy egyszerűen mondjam el, prózában, érthetően, hogy „Szép lenne, itt maradni ezen a földön”.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          

A következő évek viszonylag nyugodtan teltek, gondot csak az osztálykirándulások, és az ötödik osztálytól bevezetett énekóra okoztak. Az osztálykirándulásokra bérelt buszokon többnyire beszélgettünk vagy kártyáztunk, mindenki tudta, hogy dalolni nem szabad, mert ha én a többiekkel tartok, akkor kárpótlásként kevés lesz a természet adta látnivaló. Az énekórákat eleinte csendben végigültem, így Ibi néni, a szakos tanító néni foglalkozhatott az osztállyal. Hanem a felszín alatt izzott a parázs. Az iskolai énekkarba kiszemeltektől megtudtam, hogy a kórus versenyekre járhat, ünnepségek                                                                                                                                                   en felléphet, és a tagok tiszteletdíjként olykor egy-egy mignont kapnak. A mignont, darabja 1 forint 10 fillér, nagyon szerettem, olykor az orromat az üveghez szorítva bámultam a Hunyadi cukrászda kirakatát. Arra gondoltam, hogy ami másnak jár, azt én is megszerezhetem, ezért jelentkeztem Ibi néninél, hogy szívesen lennék énekkaros. Ibi néni félénk, a konfliktusoktól irtózó nőként él az emlékezetemben, amikor meghallotta a kérésemet, összepisilhette magát. Addig csak szerencsétlen halláskárosultnak tartott, de attól a pillanattól értékzavaros hülye gyereknek is. Kapásból elutasított, és ezzel kiszabadította börtönéből a bennem rejtőzködő anarchistát. Miért a tiltás? Másnak lehet, nekem nem, háborogtam, és attól a pillanattól minden énekórán együtt énekeltem az osztályommal. Nem pianóban, hanem, ahogyan kifért a torkomon. Ibi néni, szinte sírva kért, hogy hagyjam abba, kompromisszumként a csendért négyest ígért, de nem alkudtam. Talán az átélt borzalmak miatt, Ibi néni egyszer megbetegedett, és helyettesítőnek Petya bácsi, a tornatanár érkezett.

Petya bácsi Tekauer Péterként az élvonalban kézilabdázott, a BEAC csapatában védett, később nemzetközi szintű, olimpiákra, világbajnokságokra járó játékvezető lett, az óráin a sportról beszélgettünk, és ha a tanterv megkövetelte, akkor szolmizáltunk vagy énekeltünk. Az ég sok mindennel megáldhatta Petya bácsit, hallással biztosan nem, őt nem zavarta, a hamisság, csak ült a hangzavarban, és gondolatban az ellenfél lövéseit védte. Helyettesítőként tehát nem osztott, nem szorzott, de kapusként iskolánk büszkeségének számított, és amikor a BEAC a Vécsey utcához közeli Spartacus pályán játszott sok diák kiment, hogy láthassa.

Azon a bizonyos meccsen rossz formában volt, ráadásul gyakran pózolt, én pedig bekiabáltam: Petya, ne bohóckodj! A kapust a szurkolók is zrikálták, nem figyelt fel a szövegre, de egy másik iskola jelenlévő tanárja rám szólt, hogy ne tegezzem a kollégát. A történet hamarosan folytatódott, a hivatás védelmezője feljelentett, finomabban, értesítette iskolámat a becsületsértésről.

A fegyelmi tanács: osztályfőnökömmel és a már felgyógyult Ibi nénivel kiegészítve, összeült, és napirendre vett. Kezdetben senki nem akart nekem rosszat, de aztán kiderült, hogy a panaszos házastársa a tanácsnál dolgozik, a pedagógusi pálya pedig a szocializmus alapköve, ezért védeni kell, a kőfelszedőt pedig büntetni. Még mindig megúszhattam volna egy igazgatói vagy osztályfőnöki intővel, de Ibi néniből ott és akkor kitört az elmúlt hónapok minden fájdalma, és azt kérte, hogy ne csak a bekiabálásért, hanem az ellenszegülésért, az órák megzavarásáért is ítéljenek el. Így is történt.

Halmozott büntetésként kaptam énekből az elégtelent, osztályfőnököm, Szabó tanárnő a harmincéves találkozónkon is emlékezett rá.  Igazából sok kár nem ért az osztályzat miatt, diplomát szereztem, családot alapítottam, és gyermekeimet soha nem áltattam azzal, hogy az apjuk mintatanuló volt.

Egyébként pedig: egyszerűbb egy ének-elégtelent megmagyarázni, mint a politikusoknak a visszautasítást vagy a számonkérést.