(Bárász Péter / Minszk / Újnépszabadság) Attól tartottam, hogy most egy kényszerszünet következik. Igazán jól működő internetem sosem volt, és ezen nem az elégtelen sávszélességet értem elsősorban. Azt már igen, hogy néhány havonta egy-két-három órára kimarad az áramszolgáltatás… „Amióta az eszemet tudom”, van egy sor internetes cím, ami Belaruszból elérhetetlen – különböző trükkökkel azért többé-kevésbé rendszeresen nézegetik emberek, de én nem foglalkozom ezzel: egyszerűen megtanultam nélkülük élni. (Nyitó kép: egy pár diktátor…)
Az idei nyár elejétől ezeknek a tiltott információforrásoknak a száma hirtelen megugrott, a „választások” után pedig már többszöröse lett az eredetinek. A leblokkolt címek listája folyamatosan változik, mondhatni: követhetetlen. Amikor aztán a „választások” estéjén nemes egyszerűséggel kikapcsolták az internetet – erre lelkileg fel voltunk készülve – elővettük a rádiókat. Minálunk főleg a lengyel Białystokból (és Biała Podlaskából) belarusz nyelven sugárzó Racyja (=ráció) rádió a nyerő: célzottan Grodnó és Breszt környéke számára lett kitalálva, a határ menti övezetet könnyedén le tudja fedni ez az FM-rádió. (Nálam pl. a kocsiban évek óta ez szól: nyelvgyakorlatnak is egész jó.) Három nap után muszáj volt, korlátozott mértékben ugyan, de visszakapcsolni az internetet, igaz, még egy sor hírszolgáltató letiltása mellett.
De addigra a Szabad Európa Rádió utódja, a Szabadság Rádió (belarusz szolgálata) Prágából már megújította földi sugárzását – inkább oroszul – főleg a délutáni és esti órákban. Szóval nem maradtam hírek nélkül… Néhány nappal augusztus 9-e után elzavarták az országból az összes külföldi tudósítót (amúgy sem engednek ide be sokat), előtte, illetve egyeseknél az intézkedés után, megkóstoltatták az itteni rendőrség és börtönök vendégszeretetét.
A hírfolyamokra ez nem volt annyira negatív hatással, mert a külföldi/nemzetközi hírszolgálatok újságírói főleg helybéliek, akik „persze” hivatalos akkreditáció nélkül dolgoznak, amiért rendszeresen állnak bíróság előtt, majd fizetik a rájuk ezért kirótt pénzbüntetéseket. No, most egycsapásra minden maradék akkreditációt vissza kellett vonni a főnök parancsára! Kishitű vagyok: azt gondoltam, ezek után maguk az említett rádiók maradnak majd híranyag nélkül, következésképp én is. Hogy ne némuljak egészen meg, hagyatkozhattam volna arra a kevés friss hírre, amit magam tudok (meg), vagy arra az általános jellegű információra, ami nem közvetlenül kapcsolódik a konkrét napi eseményekhez.
Hát nem! Legalábbis addig nem, amíg Putyin be nem veti magát immár közvetlen erőszakkal. Az itt dolgozó újságírók megedződtek az évek során: törték össze, vagy kobozták el kameráikat, törölték le hang- és képanyagaikat, volt részük elzárásban, verésben, börtönben, „csak” hármójukat tudom felsorolni, akit meggyilkoltak (2000, 2010, 2016)… Most ráadásul maga a Nép mutat példát nekik: nem egész két hónap elég volt, hogy a belaruszok egy nem kis része levetkőzze a hatalomtól, az erőszak-szervezetektől való félelmét, hogy akár páncélozott katonai szállítójárművek elé fekve állja útját az erőfitogtatásnak. Pedig az évek során, pláne az utóbbi hetekben megtanulhatta, hogy ha kinyitja a száját, ne adj’ isten, tüntetni merészel, sztrájkról már nem is beszélek, pénztárcáját, szabadságát, testi épségét, sőt életét kockáztatja. Kilenc emberről tudok, aki életét vesztette az események során/következtében, de csaknem ötven személy továbbra is eltűntnek számít.
Érdekes, ki tanul Magyarországon ebből a tapasztalatból (persze, nem tudható, hogy mi lesz ennek a népi mozgalomnak az eredménye)? A magyar nép – nem a „kétharmadra” gondolok, hanem a többségre –, hogy fel is lehet az embernek emelni a hangját, pláne, ha az előbb felsorolt dolgokból semmit sem kell kockáztatni, maximum föl kell kelni a karosszékből? Vagy Orbán, hogy lehet nála sokkal keményebbnek is lenni?
Lukasenka, Putyin, Orbán a saját kis homokozóikkal (alias trágyadomb) együtt legalább egy-egy országban, ahol bár ideiglenesen – aljas módszerekkel, de túl hosszú időre – megkaparintották a hatalmat, megállítanák az időt. Leginkább a középkorban. És mégis mozog!