(Szerző: Vásárhelyi Mária) A Rákosi-rendszer idején elültetett, a Kádár-rendszer alatt gondosan nevelgetett és terebélyesedett államszocializmus gyümölcseit, most Orbán Viktor szüretelgeti le.
Ilyen pl. a szovjet típusú akadémiai rendszer, amelyben a tudományos elit tagjait az Akadémia választotta ki, szigorú állami kontroll mellett. Az nyilvánvaló volt, hogy ellenzékiek, „revizionisták”, 56-osok stb. nemhogy akadémikusok, de kandidátusok sem igen lehettek, teljesen függetlenül tudományos teljesítményüktől.
Annak, akit a rendszer ellenségnek tartott, eleve le kellett mondania arról, hogy a tudományos hierarchiában előre jusson, rangos fokozatot szerezzen. Az idő előrehaladtával aztán ez a probléma „megoldódott”, mivel az ellenzékieket kirúgták állásaikból, így nem is volt módjuk tudományos teljesítmény felmutatására. Akik viszont bejutottak az akadémikusok dicső testületébe, azok életük végéig jogosulttá váltak a címmel együtt járó, nem csekély havi járadékra, ami mindig is sokkal magasabb összeg volt, mint amit egy mezei akadémiai kutató fizetés gyanánt kapott. Az államszocialista rendszerben így vásárolták meg a tudományos elit lojalitását.
Persze nem mindenkiét sikerült, de a többségét igen. Hiszen ha valaki egyszer bejutott a testületbe, akkor attól kezdve élete végéig kapta/kapja a tiszteletdíjat, függetlenül attól, hogy esetleg évtizedeken keresztül semmiféle tudományos teljesítményt nem tett le az asztalra. Aztán elmúlt az ún. szocializmus, de az akadémikusi rendszer változatlanul fennmaradt. Nem emlékszem rá, hogy 1990 és 2010 között a politika beleszólt volna abba, hogy kiből lehet akadémikus, rendszerszerűen egészen biztosan nem.
A 2010-ben hatalomra került Orbán-kormánynak viszont ez a rezsim tálcán kínálta fel a lehetőséget, hogy a politika nyíltan, a Kádár-rendszer utolsó évtizedében tapasztaltaknál sokkal nyíltabban, gyakoroljon nyomást a tudományra és a tudományos elitre. Hiszen az éppen aktuális elnöknek csak be kellett lengetnie az akadémikusi járadék megvonásának lehetőségét, és ez azonnal elég erős érv volt amellett, hogy a testület mindig a politikai hatalom ízlésének megfelelő elnököt válasszon.
Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, hogy az akadémikusi pótlék ma 500 ezer forint körül lehet, ami elég vonzó summa ahhoz, hogy az érintettek ezerszer is meggondolják, szembeszegülnek-e a hatalom akaratával. Hiszen valóban mindössze egy tollvonás elég a járadék megszüntetéséhez, és azzal is tisztában van mindenki, hogy ez a kormány nem sokat hezitálna ezen, ha nem a szája íze szerint választanának elnököt – az egyébként már teljesen kiürített – MTA-nak.
A különféle tudományterületek egymás elleni kijátszása ugyancsak bevett módszer volt a Kádár-korszakban is. Akkor a társadalomtudósok voltak az erősek, és őket játszották ki a természettudósok ellen. Most fordult a kocka. És ez a díszes társaság – tisztelet a kivételeknek – ma éppen úgy a politika játékszere, mint 1990 előtt volt. Szégyenszemre azt a Freund Tamást választották meg elnöknek, aki a múlt évben két alkalommal nyilvánosan alázta meg a társadalomtudósokat, azzal a legaljasabb váddal, hogy tudományos teljesítményük hiányát politikai ellenzékiséggel próbálják leplezni.
A miniszterelnöknek írt személyes, ám nyilvánosságra került levelében „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatók” …akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot” vádolta saját kollégáit, akik most elnökké választották. Egy ilyen hangnemű levél akár „Kedves, Drága Rákosi Elvtársnak” is íródhatott volna az 1950-es években.
Freund Tamás bizonyára kiváló agykutató, de egészen biztos, hogy pocsék ember. Ilyen mószeroló levelet ugyanis rendes ember senkiről, de kollégáiról végképp nem ír a #nagyvezérnek. Azokról, akiknek vezetőjévé kíván válni. Erre nincs mentség! Ahogy arra sem, hogy az akadémikusok elnöküknek választották azt az embert, aki az elmúlt egy évben alázta és feljelentette őket. És ez nemcsak a társadalomtudósok, hanem az egész ún. tudományos elit szégyene. Hiszen mit várjunk a nép egyszerű, agyonnyomorgatott fiaitól, ha a tudósok is így árulják el egymást.
Mindeközben Freund azzal próbálja hitelesíteni magát az őt megválasztó testület előtt, hogy a miniszterelnök már két éve nem hajlandó fogadni őt, azt pedig más forrásból tudjuk, hogy az Orbánnak írt személyes levelét, a miniszterelnök annak a Palkovicsnak továbbította, aki ellen a levél íródott. Egy szó mint száz, ebben az elitnek nevezett mocsárban már mindenki aláz, elárul és feljelent mindenkit. Ilyen ország lettünk.
(Szerző: Kardos András) Freundot 251:169 arányban választották meg. A legfélelmetesebb az, hogy Freund (aki amúgy kritizálta Palkovicsot az intézetek szétverése okán) igazi ellenfele a tudományok egyik fele: a társadalomtudományok. És az MTA Közgyűlése megszavazza azt az embert a csonka Akadémia elnökének, aki a tudományok felét megveti, lenézi sőt gyalázza.
Miközben minden tiszteletem azoknak (Kertész, Radnóti), akik felszólaltak egyáltalán ez ellen a gyalázat ellen, az a 251 ember, aki, akár természettudós, akár a társadalomtudományok művelője, megszavazta szervilizmusból, gyávaságból, honorárium okokból Freundot, nem csak a tudomány autonómiáját és méltóságát köpte szembe, de gyávaságával példát mutat arra, hogy megértsük: miért áll fenn tíz éve a demokrácia helyett az autokrácia hazánkban. Újra csak: szégyellje magát ez a 251 „tudós”. És tisztelet a 169 tudósnak.
(Szerző: Gábor György) Itt messze nem az volt az érdekes, hogy miket hord össze, s mikről imaginál Freund Tamás. Sokkal inkább az, hogy egy „tudós testület” annak adja bizalmát, s azt tiszteli meg jóval nagyobb számban voksaival, aki következetesen és visszatérő módon páros lábbal tipor bele a tudomány egyik nagy szeletébe, a humán- és társadalomtudományokba, teszi mindezt Németh Szilárd vagy ifj. Lomnici Zoltán szellemi és elméleti felkészültségével azonos nívón, s kizárólag politikai alapon kezd el minősíteni tudományterületeket, s azok képviselőit.
Eddig leginkább külső erők politizálták át az Akadémiát, s vele a magyar tudományos életet, most azonban a „tudós testület” saját maga politizálja át önmagát: mérhetetlenül gyáván, kisstílűen, nyakig beszarva, egyúttal pontos jelzést adva afelől, mit is gondol a „tudós testület” a XXI. században a tudományról.
Persze nem érdemes mindezen csodálkozni, hiszen a történelemből tudható, hogy a pártállamok meg szokták találni a számukra kedves ideológiai keretlegényeket, akik elvek híján, gerinctelenül, ám mérhetetlen fegyelemmel, az utolsó leheletükig szolgálnak a hatalomnak. Szociológiailag és szociálpszichológiailag igazán az az elgondolkodtató, hogy harminc évvel a rendszerváltás után a társadalom többi részéhez képest egzisztenciálisan összehasonlíthatatlanul függetlenebb auktorok miként őrzik továbbra is hajdani rutinokon edződött szubmisszív magatartásukat, s hódolnak be, saját hivatásukra is jelentőset köpve, a hatalom elvárásainak.
Ha valami, hát ez teszi igazán reménytelenné ennek az országnak a további sorsát, igaz, ugyanez teszi garantáltan örökérvényűvé Mikszáth regényeit és karcolatait, Eötvös József műveit, Vajda János politikai publicisztikáját, Ady verseit és újságcikkeit vagy Móricz munkásságát, és még sorolhatnám.
Hatvanhat tudós tiltakozik Freund Tamás kijelentései ellen