Vannak filmek, amelyek nem igazán valók mindenkinek. Úgy érzem, hogy a Gyilkos Joe (Killer Joe) tipikusan férfifilm a maga kissé aberrált, mocskos erotikájával, nyers kegyetlenségével, és azzal az abszurd, groteszk, fekete humorral, amely mindezek ellenére ott lappang a pattanásig feszült jeleneteiben, és sokszor szinte önmaguk paródiájává is fordítja azokat.
Texasnak egy lepusztult, délvidékéi szegény vidékén él az írástudatlan Anselm Smith (Thomas Haden Church) a második feleségével, a nem épp feddhetetlen erkölcsű Sharlával (Gina Gershon), és első feleségétől származó, még szűz lányával, Dottie-val (Juno Temple). Fia, a 22 éves drogdíler Chris (Emile Hirsch) kétségbeesetten menekül apja házába, hogy tőle kérjen 6000 dollárt, mivel a gonosz anyja, – Anselm első felesége –, meglopta, és most Chris nem tud időre elszámolni megbízóival. Digger Soames (Marc Macaulay) emberei már a nyomában vannak, akár meg is gyilkolhatják. Csakhogy Anselm még életében nem látott egyben még 1000 dollárt sem, nem hogy hatezret. Chris valakitől hallott egy texasi nyomozóról, aki „másodállásban” bérgyilkosságot is vállal, ezért apa és fia elhatározza, hogy megbízzák a Gyilkos Joe-t, ölné meg Chris anyját, mert így annak ötvenezer dolláros életbiztosítása fedezné mind a vérdíjat, mind négyüknek egyenlően elosztva fedezné Chris tartozását a maffia felé. Dottie, aki fültanúja lesz a tervezgetésnek, ugyancsak helyesli anyjuk meggyilkoltatását.
Megérkezik Gyilkos Joe Cooper (Matthew McConaughey), afféle kemény texasi cowboy nyálas szépfiú kivitelben, aki kijelenti: „a tarifám huszonötezer dollár, készpénzben, előre, alku nincs!” Aztán, mivel előre mindenki fizetésképtelen, és Joe szemet vet a szép, szomorú nimfácskára, abban állapodnak meg, hogy a pénze kifizetéséig Dottie „letétben” lesz nála.
Innentől kezdve az eddig nehezen féken tartott őrület elszabadul, véres dolgok történnek, váratlan dolgokra derül fény, a vásznat belengi a szadista pszicho-terror a finom pedofília, a dús fanszőrzet és trágár beszéd semmivel össze nem téveszthető, buja illata, az ember nem tudja levenni szemét a vászonról, legfeljebb a nők zuhannak magukba a leszopott csirkecomb láttán.
Az idős mester, aki Oscar- és Golden Globe-díját a Francia kapcsolat filmjéért kapta, majd Az ördögűzővel teremtett iskolát, furcsa kamaradrámával tért vissza arra a csúcsra, amelyen az utóbbi időkben a Cohen-testvérek, vagy Quentin Tarantino az uralkodó. Ehhez kellett egyrészt a találkozás Tracy Letts íróval, (ez már a 2006-os Bug című közös thrillerjüknél megtörtént), másrészt egy kitűnően fülledt, szinte klausztrofóbiás forgatókönyvi miliő, éles szóváltásokkal és helyzetekkel. Ez is meglett.
Miközben a film a fekete borzongatás tartományában játszódik, az erre fogékony szabadabb gondolkodásúak számára pokolian mulatságos arcát is felmutatja, s nem csupán Sharla végső megaláztatásának filmvásznon még nem látott képsorával, de szinte az első perctől kezdve, mikor az asszonynak előbb látjuk a szőrzetét, mint az arcát, vagy amikor a gyilkos nyomozó oktatja modorra a tahó család tagjait, még asztali áldást is mondat a kényszerű közös vacsora előtt. Ez a szarkasztikus, groteszk nagyon jót tesz az filmnek.
Nagyszerűek a színészek. Matthew McConaughey (Killer Joe Cooper) egyszerre szívtipró és hányingert keltő, ahogy előjönnek a korrupt zsaru lelki mozgatói. A többiek csak elcseszett véglények, de ő már-már intellektuális gazember, aki úgy játszik mindenkivel, mint macska az egérrel. Azt nem tudni pontosan, hogy Dottie csak vágyai kielégítésére kell neki, vagy többet is szán a lánynak, azt hiszem, ez még benne sem dőlt el egészen. A színész izgalmasan hozza a figura összetettségét, emberi és ördögi megnyilvánulásait, és úgy tűnik: jól is érzi magát ebben az új, az eddigiektől elütő címszerepben, amely máris négy kisebb díjat hozott neki.
Díjat, pontosabban a Torontói Filmkritikusok Szövetségének Díját Gina Gershon is begyűjtött már Sharla Smith alakításával, amin nem is csodálkozom. Több filmjével tett már rajongójává ez a furcsán szép, romlott karaktereket sokszor játszó színésznő, aki most megint egy izgalmas jellemet épített fel. Sharla romlottsága sorstragédiát is takar, hiszen aligha lehet boldog bunkó férje mellett, tehát szexuális varázsát próbálja felhasználni a jobb élet reményében. Közönséges és durva, de áldozat ő is ebben a sorsközösségben. Szerepformálása kívülről és belülről egyaránt építkező.
A harmadik, aki ebben a filmben lenyűgözött, Juno Temple. Dottie, ez a sápadt, szinte mosolytalan, vézna gyermeklány rosszul érzi magát abban a közegben, amelyben élnie kell, kitörési pontot keres. Az anyagyilkosokhoz való csatlakozása is ilyen, és az is, hogy vágyai férfiját végül is a bérgyilkosban véli megtalálni, mígnem rájön, hogy neki kell elrendeznie a maga dolgait. Az a pici Lolita-romlottság, ami benne van nem csupán női voltának ébredezése, de egyfajta szeretetigény is, hiszen ahogy a bátyja szereti, az inkább a felette való zsarnokoskodás egy másik formája csak.
Thomas Haden Church azért emlékezetes Ansel Smith, mert rövid mondataival és tekintetével fel tudja mutatni ennek a kérges kezű családfenntartó tuskónak a bensőjében zajló folyamatokat. A maga egyszerű módján érzékeli és dolgozza fel a helyzetet, akár a gyilkossághoz, akár a feleségéhez kapcsolódóan. Ebben a házban nem ő az úr, a dolgok vele is megtörténnek, noha nem ő irányítja azokat. Tragikusan sodródó senki ő is, a kiábrándítóan sivár lakókocsi-telep közepén.
Emile Hirsch játéka nekem, halványabbnak, erőtlenebbnek tűnt a többiekénél, holott Chris Smith próbálja ésszel irányítani a dolgokat. Csak épp nem látja át, mennyire kisstílű, pechvogel ő, aki ellen a körülmények is összeesküdnek. Nevetséges, ahogy a film elején a húgát próbálja megkímélni a mostohaanya pucérságának látványától, s ahogy okosabb próbál lenni mindenkinél. De hiába, vidéki suttyó, gyalognak is alig nevezhető figura ő ebben a játszmában.
Marc Macaulay párperces epizódban mutatja be a Christ foglalkoztató, kisstílű drogterjesztő látszólag kedves, barátságos, valójában a pénzéért könyörtelen nem-barátot. Nekem nagyon tetszett, hogy a rendezés a gonosz anyát egyetlen csomagtartóbeli hulla képében hozza képbe, jelezve, hogy a munka el lett végezve, és hogy a dolgok alakulásában fontos szerepet játszó szerető nem is látható egészében, csak testének, vagy fotójának egy-egy részletével, egyébként csak beszélnek róla. Kevésbé kvalitásos rendező biztos elmélyedt volna ezekben a részletekben, de Friedkint ennek az öt embernek a kamaradrámája érdekelte, és azt is vitte vászonra.
Darrin Navarro vágó munkáját én izgalmasabbnak éreztem, mint Caleb Deschanel operatőri teljesítményét, bár neki is vannak szép megoldásai. Tyler Bates zenéje, ha nem is emlékezetes, megy a filmhez.Nagy Ervin, Détár Enikő, Földes Eszter, Radnai Márk és a többiek szinkronja nagyszerűen illeszkedik a kegyetlen játékhoz.
A Gyilkos Joe-t február 21-től vetítik a PARLUX Entertainment forgalmazásában, és nagyon jó, hogy ez a mű is bekerülta magyarkínálatba annak ellenére, hogy széplelkeket és más érzékeny nézőket távol tartanék tőle. Dea keményfilmek kedvelőinek igazi mozi-élményt fog adni, és a Friedkin filmek barátai a mester egyik legizgalmasabb alkotásának részesei lehetnek.