Mi késztette arra, hogy az Orbán-rendszerről, a magyar politikai életről készítsen filmet? – kérdem a német Michael Wechtől, hetvennél több dokumentum- és életrajzi film alkotójától, a „Hallo, Herr Diktator!” (Helló, Diktátor úr!) című film szakmai díjakkal, elismerésekkel sokszorosan kitüntetett rendezőjétől, forgatókönyv-írójától.

– Talán emlékszik, mi történt Rigában, a 2015-i uniós csúcson. Még mindig elevenen él bennem a pillanat, amikor Jean Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke ott álltak a lett kormányfővel és a közös fotó elkészítéséhez várták Orbán Viktort. Máig nem tudom, tisztában voltak-e azzal, hogy be van kapcsolva a mikrofon, a kamera. Látták közeledni Orbánt és Juncker figyelmezteti a többieket, jön a diktátor…

– Történelmi pillanat volt – az biztos.

– Amikor odaérkezett, Juncker megismételte, „helló, diktátor!”, a kezébe csapott, majd a következő mozdulattal arcon is legyintette. Látszik, hogy Tusk zavarban volt, mert a jelenet valóban nagyon bizarr volt. Egyikőjük sem tudta nagyon, mit lehet tenni ebben a kínos helyzetben, és ez a kép azóta ott motoszkált bennem. Aztán elsodortak az események, de a téma bennem szunnyadt, mígnem újra feléledt a 2020-i uniós csúcson. Hallom, hogy az unió összes tagállamát kezdte el zsarolni Orbán! Te jó ég! Itt az ideje, hogy visszavágjunk! Azonnal munkához láttam.

– Milyen visszhangja van a filmnek?

– Remek. Pont ezért lett hosszabb is, mert már menet közben jó véleményeket kaptam. Eredetileg a szokványos 52 perc lett volna; mi 100 percet forgattunk. És a téma annyira összetett és egyben érdekes is volt, hogy végül 90 percesre vágtuk meg. Egyelőre online látható az ARTE csatornán, németül. Január közepére meglesz az angol fordítás és azon vagyunk, hogy a magyar fordítást is mielőbb elkészítsük.

– Ezek szerint már 2015-ben sem volt ismeretlen a magyar politikai terep. A forgatás alatt és azt követően megváltozott-e és hogyan a rólunk alkotott képe?

– Tudtam, hogy Magyarországnak az uniós kapcsolatán túlmenően a belpolitikájával is részletesen foglalkoznunk kell, és nem is csak az elmúlt 5 évvel, hanem 10 évre visszamenőleg, az Orbán-kormányzás kezdetétől napjainkig. Aztán ki kellett választani azokat a témákat, amelyek meghatározták ennek a 10 évnek a karakterét. Így kezdtünk el behatóbban foglalkozni a sajtószabadsággal, az Akadémia és a tanszabadság kérdésével, illetve a magyarországi korrupcióval.

A média azért lett fontos, mert világossá vált, hogy Orbán hatalomban maradását segíti. Az EBESZ elemzésének egy mondata pedig a fejembe vésődött, amelyik a választásokat értékelte, amely szerint a 2018-i választás – az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet szerint – szabad volt ugyan, de nem fair, nem tisztességes.

– Erről hosszasan beszélhetnénk.

– A magyar médiát közelről megismervén értettem meg, mi történt. Technikai értelemben sajtószabadság van, de ha leásol a dolgok mélyére, akkor nyilvánvalóvá látszik, hogy a média nem úgy működik, hogy szabadnak lehessen nevezni. Nincs egy újságíró sem börtönben, nem kopogtatnak éjszaka az ajtódon, nem lőnek a Dunába senkit, mégis… Megismerkedtem a Nemzetközi Sajtóintézet kutatójával, Scott Griffinnel, s akkor hallottam a magyar médiatanácsról. Senki sem még hallott ilyesmiről. Nálunk, Németországban nincs ilyen, ráadásul a magyar médiatanács egypárti. Döbbenetes volt a számomra, hogy a sajtóorgánumok 90%-a kormányzati ellenőrzés alatt van.

A film egyik főszereplője Daniel Freund német európai parlamenti képviselő, Magyarországon járván, fölkereste a Klubrádiót is. Része ez a felvétel is a dokumetumfilmnek, amelyen Arató András, a rádió elnöke tájékoztatja őt a Klubrádió jövőjét érintő legfrissebb fejleményekről és a magyar sajtó állapotáról.

– Mi volt az első gyanús jel?

– Az igazi demokrácia legfőbb jellemzője az elszámoltathatóság, a felelősség kérdése. Minden megválasztott politikus felelősséggel tartozik. Ha ez nincs meg, akkor demokrácia sincs. Az első, ami rögtön gyanús lett, hogy miért nem csatlakozik Magyarország az Európai Ügyészség Hivatalához. Tudom, a nemzeti szuverenitására hivatkozva. Lengyelország is ugyanezt mondja. Akkor viszont a többi 25 tagország feladta volna a nemzeti szuverenitását? Ez elfogadhatatlan indok. És ezek után világos, mi van a háttérben. Az Európai Uniónak fel kellene ismernie, ez a két tagország épp a vétójával nem tiszteli a közösséget, amelyikhez tartozik.

– Hogyan látott bele a korrupciós ügyekbe? 

– Sajnos, sem időnk, sem forrásaink, eszközeink nem voltak arra, hogy a korrupció mögé láthassunk, a filmet három és fél hónap alatt csináltuk meg. A korrupciós esetek bemutatására a már eddig ismert elemzéseket, kutatásokat és a még meglévő média feltárt ügyeit használtuk fel. S amikor ezek után összeadtad magadban, mindazt, amit megtudtál, arra a következtetésre jutsz, hogy az uniós pénzek jórésze a kormányközeli számlákra és családtagjaikhoz kerülnek.

– Nem lehetett könnyű megtalálni a nyilatkozókat!?

– Egyrészt az OLAF, az Európai Unió korrupcióellenes bizottságának jelentéseit dolgoztuk fel, illetve leginkább abból indultunk ki. Csaknem húsz esetet néztünk át. Az egyik kiemelkedő sztori volt Orbán Viktor vejének az esete, ahol például csak az egyik ügyben több mint 43 millió eurót kellene visszafizetni. Sokat segített a megértésben Hadházy Ákos politikus, parlamenti képviselő. Beszéltünk, például, Magyar Bálinttal, aki nem egy könyvet írt a maffiaállamról.

– Kormányzati szereplőket is próbálták megszólaltatni?

– Igen. A filmben nyilatkozik Kovács Zoltán, aki a kormány nemzetközi kommunikációjáért felel. Kerestük Varga Judit igazságügyi minisztert is, de egy mukkot nem hallottunk felőle, arra sem méltattak, hogy visszautasítsanak, s legalább azt megírják, holott találtunk egy olyan személyt, aki bejáratos a kormányba, ám még így sem akartak velünk szóba állni.

– Orbán Viktorhoz is bekopogtattak?

– Hát persze. Több kérelmünk is volt, az elsőt még november elején tettük le az asztalára. Válaszra sem méltatott minket, miközben ez idő alatt két német interjút is adott: a Welt am Sonntagnak és a Die Zeitnek is. Utóbbit Giovanni di Lorenzo főszerkesztő készítette, s egy igazi nagy interjú volt. Tényleg alapos kutató munka van mögötte, de olyan érzésem volt, amikor elolvastam az interjút, hogy ő maga is abba a csapdába esett, amibe olyan sokan mások, ha Orbánnal beszélnek, mert Orbán Viktor valahogy kedvesnek, bájosnak adja elő magát. Személyes kontaktus alapján megnyerő jelenségnek látszik. Sok interjúját és fotóját nyomon követtem, nekem viszont más a benyomásom róla.

– Sikerült viszont beszélnie – Martin Schulzon, Paul Lendvain kívül – Manfred Weberrel. Mi volt a benyomása? Kizárja a Fideszt az Európai Néppártból?

– Nem, nem úgy tűnt föl. Annak ellenére, hogy Orbán Viktor nemegyszer megszégyenítte őt, Manfred Weber nem kérdőjelezi meg Orbán befolyását és hatalmát az unióban. Pedig hát, a saját párttársai is elmondták kifogásaikat az Európai Parlamentben arról, miért kellene kizárni a Fideszt az EPP-ből és megint csak elodázták a problémát. Az unió felső vezetéséhez tartozók, legalább negyvenen, élükön például kormányfőkkel, levelet írtak a pártcsaládnak a Fidesz kizárásának szükségességéről. Donald Tusk, az EPP elnöke is tisztában van a helyzettel, és mégsem vette a bátorságot hozzá. Meggyőződésem, azért, mert akkor az EPP elveszti befolyását, hatalmát és forrásait is. Kicsiben az történik Orbánnal az EPP-ben, mint nagyban Magyarországgal az Európai Unióban. Senki sem húz ujjat vele. Mert – úgy látszik, mindig van valami fontosabb ügy ennél, és ezért megússza.

– Most például a költségvetésnél a Covid-járvány válsága fontosabb volt, mint Orbán…

– Bármi történjék, az a meggyőződésem, hogy Magyarország az unió tagja marad, ezt ő maga is akarja. Ellenben a mostani helyzet mégis csak azt bizonyítja, hogy sosem volt ennyire kritikus ponton, a jövőjét meghatározó ponton az Európai Unió, mint most. Ez az a pillanat, amikor mindenkivel meg kell értetni, hogy ha most nem áll ki az uniós közösség azokért az értékekért, amelyek mind a ma napig meghatározzák a létrejöttét, alapításának a lényegét, akkor elvész.

– Milyennek ítélte meg az uniós vétó megakadályozása végett Merkellel kötött kompromisszumot? Félő ugyanis, hogy mire az Európai Bíróságon a jogállami peres ügyek lezárulnak, Magyarországon már rég túl leszünk a 2022-i választáson, s minden marad a régiben.

– Határozottan osztom a maga véleményét. A filmben én is hasonlóképpen felvetettem a kérdést, hogy ez egy jó kompromisszum vagy egy egyszerű kapituláció? Nyilván történészek egy idő után ennek megadják az értékelését, és akkor egyértelműbb választ kapunk a kérdésre. Mindenesetre – szerintem bármilyen szemszögből nézzük is, csűrjük-csavarjuk a szót, nem más ez, mint az autokrácia kiengesztelése. Lekenyerezése. Mert megadták magukat a körülményeknek. Persze, úgy is felfoghatjuk, hogy az Európai Unió lényege nem más, mint hogy végül kompromisszum szülessék, mert csak így tartható egyben.

– Koronavírus-segély vagy jogállam – ez volt az alapkérdés…

– Igen, Orbán rögtön az elején így vetette fel a kérdést: akarjátok-e a koronavírus-segélyt kiosztani vagy ragaszkodtok a jogállamhoz. S a probléma ott volt, hogy ő irányította a vitát, ő szabta meg menetét is. Rögtön az elején. Itt lett elrontva. Hogyan hozhatja magát ilyen helyzetbe az Európai Unió? Itt egyetemes értékekről van szó? Ezeket az egyetemes értékeket Máltán épp úgy meg kell tartani, mint Németországban, Dániában vagy éppen Franciaországban. Tehát Magyarországon is. Lehet-e azt állítani, hogy szerintem a jogállam ez, szerintetek meg az? Ez teljes képtelenség. Ha házat építünk, akkor az alapját a szabályok szerint tesszük le. S ha tűz üt ki a házban? Akkor gondolkodunk, hogy mikor hívjuk ki a tűzoltókat? Várunk vele? Szerintem közös ügy esetén nincs helye kompromisszumnak. Visszafordítani az idő kerekét? Megnézni, hogyan rontották el az elején? Ez már nem fog működni! Az CEU, a Közép-európai Egyetem sorsa ékesen példázza a dolgok irányítását. Bár az Európi Bíróság tárgyalta az ügyet, az ítéletben ki is mondta Orbánék felelősségét. És mi történt? Orbán elérte a célját, mert ugyebár már nincs a CEU Budapesten. Hogy fordulhat elő manapság az, hogy valaki azt állítja, „a szabad gondolkodás – fenyegető veszedelem”? Nem és nem, soha!

– Hogy érzi? Elérte a célját a filmmel?

– Fogas kérdés. Ha azt veszem, hogy három és fél hónap alatt készítettük el, akkor büszke vagyok rá, mert erőssége az elemzői mélység. A másik: sikerült Orbán személyiségét, legfőbb karakterjegyeit kihozni a legkülönfélébb helyzetből megrajzolva. Márpedig: aki nem ismeri ki Orbánt, az nem tudja megoldani az általa okozott problémákat sem. Igen, azt kell mondanom, elégedett vagyok a filmmel, azzal, amit sikerült kihozni belőle – válaszolta kérdéseinkre Michael Wech német rendező, a „Hallo, Herr Diktator!” című dokumentumfilm alkotója.