Hamlet vagy nem Hamlet? Ez itt a kérdés – Randevú a pokol kapujánál

Az egy kaptafára készülő Marvel és egyéb filmek tengerén hirtelen feltűnt egy igencsak elgondolkoztató alkotás, a Boszorkány és a Világítótorony című horrorfilmek író-rendezője, Robert Eggers epikus sagája, Az északi.

Már a film magyar címe is elmélkedésre ad okot, hiszen nem túlságosan sokat mondó. Biztosan ki lehetett volna találni valami vonzóbbat, annál is inkább, mivel Magyarországon igencsak nagy hagyománya van az eredetitől teljesen eltérő (és kiváló) filmcímeknek. Bizonyára szerencsésebb lett volna a The Northman-t „A skandináv”-nak, vagy „A viking”-nek fordítani, ne adj isten valami épületesebb ötlettel előállni (pl. „Az igazi Hamlet”), de ez már veszett fejsze nyele.

Az első filmkockák pedig igazán gondolatébresztőek. No, nem annyira a ködből előtűnő viking harci hajók, a drakkarok miatt, hiszen hasonló képsorokkal gyakran találkozhattunk eddig is. A megjelenő évszám az, ami miatt hirtelen kihúzzuk magunkat a süppedő karosszékben, és kezdjük nagyobb figyelemmel követni a filmet.

I. sz. 895 – még a történelemérettségin rosszul teljesítők is kivétel nélkül fújják, hogy ez volt az az év, amikor a vándorló magyar törzsek elérték a Kárpátok hegyvonulatát. Innen kezdve tehát úgy nézzük a szemünk előtt megelevenedő történelmet, mintha egy időgépben ülve a saját őseinket figyelnénk.

Az eltérő mondavilág és számos más különbség ellenére sok hasonlóságot feltételezhetünk a korszak mindkét népcsoporthoz tartozó szereplőinek életmódjában, pogány rituáléiban és kegyetlenségére, amire a közös finn-ugor emlékezet más elemei mellett például az egyes fejezetek elején megjelenő ékírásos címek is emlékeztetnek minket.

Márpedig a rendező, Robert Eggers igyekszik végtelenül realisztikus képet festeni a 9. századi emberek világáról, amit fél-félpercekre megszakítanak a főszereplő álomképei, amelyeket a belé nevelt mondavilág, az elszenvedett sérülései, valamint a vikingek által előszeretettel fogyasztott hallucinogén gombák együttes hatása keltenek benne.

A film ezáltal még inkább megszolgálja a tizennyolcas karikát: a nemi erőszaktól a barbár gyilkosságok különféle módjain át egészen az emberáldozatot sem nélkülöző pogány rituálékig mindazzal szembesülhetünk, amiért egy cseppet sem kell irigyelnünk a korszak férfiait, a lányaikat és asszonyaikat pedig még kevésbé.

A történet nagyjából ismert, valószínűleg William Shakespeare is így hallhatta/olvashatta annak idején: A kis Amleth herceg (=Hamlet) apját, a Hollókirályt (Ethan Hawke) annak öccse (Claes Bang) megöli, majd feleségül veszi a frissen megözvegyült királynét (Nicole Kidman). A herceg bosszút esküszik, és elmenekül, hogy később, immár felnőttként megkeresse apja gyilkosát, és leszámoljon vele. Vagy ne. Ez itt (is) a kérdés. A hamleti dilemma pedig örök, így most is megmozgatja a fantáziánkat.

Különösen, mivel a főhős az ügyeletes hollywoodi szépség, Anya Taylor-Joy által életre keltett Olga nevű rusz rabszolgalány karjaiban megtalálni látszik azt a fajta boldogságot, ami bosszúja elvetésére csábítja.

Manapság persze már azon is jót lehetne vitatkozni, hogy ezt a szláv Oféliát valójában orosznak vagy ukránnak kell-e tekintenünk, de az a bizarr szcenárió bizonyára a film készítőinek sem fordulhatott meg a fejében, hogy a művüket, amelyben kiemelten fontos szerepet kap a Volga folyón hajózva támadó skandinávok inváziója, akik aztán a foglyul ejtetteket a kijevi rabszolgapiacra szánják, éppen azon a héten mutatják be világszerte, amikor a vikingek svéd és finn utódai országaik felvételét kérik a NATO-ba a Ukrajnában dúló háború miatt.

Hosszasan lehetne elemezni azokat a különbségeket is, amit a Shakespeare által megírt nők és az itt megjelenített, sokkal öntörvényűbb lányok és asszonyok jellemrajzában jelentkeznek, avagy párhuzamokat találni a baseball és a gyephockey közös ősének tekinthető, gyakorlatilag szabályok nélkül folyó kegyetlen skandináv labdajáték itt bemutatott változata és mai megfelelői között, de ezek felfedezését inkább a mozilátogatókra bízzuk.

Minden kétséget kizáróan tehát igen különleges film „Az északi”, amit annak ellenére is megtekintésre ajánlunk, hogy a nagynevű sztárok (a felsoroltakon kívül William Dafoe, Ralph Ineson, sőt az énekesnő Björk is feltűnik néhány jelenet erejéig a vásznon), gyakorlatilag eszköztelenül hozzák a figuráikat – valószínűleg a rendező elvárásainak megfelelően.

Igaz, Nicole Kidman tőle szokatlan módon mer elég csúnya és kissé öregecske lenni, Anya Taylor-Joy és Ethan Hawke pedig eddigi pályafutásuk során sem voltak híresek harsány arcjátékukról, mindazonáltal legalább a címszerepet játszó Alexander Skarsgård mutathatna valamit a lelkéből is a nézőknek, nem csak a Schwarzeneggert idéző izomzatát.

Persze az erőszak naturális bemutatásában valahol Mel Gibsonnak A rettenhetetlen és az Apocalypto című filmjei közé sorolható alkotás csak azoknak való, akiket nem borzaszt el egy-egy leharapott orr, bevert koponya vagy levágott fej (felváltva embereké és lovaké), és nem téveszti meg az sem, hogy nemcsak a magyar szövegben, de az angol eredetiben is igyekeznek az általunk megszokott kifejezéseket „skandinávosan” használni (Walhalla helyett Walhöll, Odin helyett Ódinn etc.).

Akik viszont kíváncsiak erre a filmre, azoknak feltétlenül egy moziteremben ajánljuk megnézni, mivel egyrészt ott a csodásan fényképezett tájképek is sokkal jobban érvényesülnek majd, mint esetleg egy otthoni képernyőn, a két óra húsz perc nagyrészét kitöltő, félhomályban vagy szinte teljes sötétségben játszódó jelenetek és az egészen különleges hanghatások pedig még a legmodernebb QLED és egyéb tévécsodákon sem élvezhetőek oly módon, ahogyan arra egy mai multiplex mozi technikai adottságai között lehetőségünk nyílik.

Tehát menni vagy nem menni?! Nem kérdés. Menni!