Hazugság, diktatúra a neved

A 100 és 100 milliárdokból kitartott propagandamédiával kapcsolatban felvetnék még egy-két szempontot, ugyanis ezeket az alkotásokat, amikben feltűnően hazug és nyilvánvalóan primitív módon beszélnek a világról – emberek, sokszor egyetemet végzett, nyelveket beszélő népek hozzák létre. Úgynevezett újságíróknak látszó nem újságírók. Vajon miért?

Persze gondolhatják azt, hogy a hazának az a jó, ha egyházi áldással néhány gázszerelő és vő ellopja. Hihetik azt, hogy nincs szebb, mint egy diktatúra: akár orosz, akár kínai kivitelben. Ahol egy tévedhetetlen vezető évtizedekre meghatározhatja egy ország életét. Vélhetik azt, hogy teljesen rendben van, ha az úgynevezett tankerület – már a szó maga is hideglelést okoz – kell, hogy döntsön mindenről, ahogy olvasom, még arról is hogy a gyerekek mire költheti a papírgyűjtésből szerzett aprópénzt.

Igen, lehet ilyeneket írni, ennél még vadabbakat is szoktak időnként egyesek. De itt nem arról van szó, hogy mást látnak jónak, hasznosnak, elfogadhatónak. Hogy a felvilágosodás óta kialakult alapvető emberi értékekre tesznek, hogy fitymálón beszélnek a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről. Hogy egy haldoklónak felróják, hogy meg akarja rövidíteni az elkerülhetetlen és szörnyű szenvedését. Bunkónak is lehet lenni, meg érzéketlennek is, meg sok mindennek. Ámde itt a tudatos és szándékos hazugság esete forog fent. Maradjunk klasszikus példánál, amikor 2011-ben az Állami Operaház előtti hatalmas tüntetésről a tudósító az üres utcákaz mutatja, hogy nincs itt, kérem, senki, miközben az utca másik oldalán lépni sem lehet a tömegtől, az nem más gondolkodású, hanem hazug. És ez még csak a kezdet volt, azóta is szánt szándékkal és tudatosan hazudnak. Legalább pénzért teszik. A tárgyaláson meg nyilván azt mondják majd, hogy parancsra tettem, hát, édes istenem. Tévedni, félreérteni dolgokat, rosszul értelmezni velejárója az újságírói munkának is. Tudatosan hazudni – ráadásul egy diktatúra langymeleg érdekében, aljasság.

Szokás ezt a tevékenységet propagandának mondani, de szerintem a marketing és a propaganda sem feltétlenül a hazugsággal egyenértékű. Tudom, Lenin valahogy úgy fogalmazott, hogy az újságírók kollektív agitátorok és propagandisták. De hát ő is egy diktatúra, a proletárdiktatúrának nevezett rendszer működését írta le. Az idézett helyen viszont az nem szerepel, hogy feltétlenül hazudni kell, még ha kétségtelen, hogy a hazugság minden diktatúra sajtójának velejárója.

A rendszerváltás előtti pillanatban, 1988-ban, az újságírás a 8. legmegbecsültebb foglalkozásnak számított, ám 2016-ra a 75. helyre zuhant, s minden valószínűség szerint – s nem is érdemtelenül – mára már még mélyebbre jutott. 1988-ban elképzelhető volt, hogy az újságírók valamiféle „társadalmi jóért” lépnek föl, fontos a szerepük a hatalmi viszonyok megfelelő alakításában, a hatalom ellenőrzésében, az igazság közzétételében, ám aki ma effélét képzel el a „médiamunkásnak” csúfolt kormánypárti médiában foglalkoztatottak seregéről, az nem ismeri a magyarországi viszonyokat.

A Fidesz 2010-i hatalomra jutása után a diktatórikus rendszer újbóli kiépülésével drámaiak a változások s egész újságíró-nemzedékek nőnek bele a direkt hazugságok gyártásába a kormánypárti médiában dolgozva, és nyoma sincs, hogy tenni próbálnának ellene. Részben persze ez talán a foltokban megmaradt szabadság miatt van.

Hiszen akinek ezt nem veszi be a gyomra – és kevésbé törődik az egzisztenciális érdekeivel – az talán talál még valami helyet a maradék független sajtóban. Mondhatni, ajánlom magunkat: a Klubrádiót.