Sokan várták és hiányolták a most megjelent kötetet, amely Hofi naplója címmel jelent meg a Kossuth kiadó gondozásában.
Ám ne számítsunk olyan írásműre, melyet maga Hofi Géza vetett volna papírra. Ugyanakkor azonban ez a kiadvány mégis naplószerűen, részletesen taglalja a művészt érintő eseményeket, az életút kronologikus keresztmetszetét tárja az olvasó elé – a pályatársak tollából. Megjelenéséről értesülve bizonyára sokan vásárolják meg majd szeretteiknek most, illetve karácsonyra – vagy saját maguknak.
Sajátos műfajt képviselt (eredeti családi nevén) Hoffmann Géza. Színész is volt, parodista is, énekes is – és mindenekelőtt társadalomkritikus. „Halálával nagy űrt hagyott maga után” – szokták mondani a nagy művészekről, aztán mégis igen hamar elfeledik őket. Hofit nem lehet elfelejteni, s furcsa módon azok is „emlékeznek” rá, akik sohasem látták színpadon. Magánszámait sokszor ismétlik tévécsatornákon és a rádióállomások hullámhosszán, de bármikor rákattinthatunk felvételeire a youtube-on is. Fogalom számba megy az a látásmód, ahogyan rálátott mindennapi életünk fonákságaira.
Felnőtt életét nem színészként kezdte, hanem a kőbányai porcelángyár munkásaként. A MÁV Utasellátója számára kék karimákat festegetett a tányérokra, és az üzem színjátszó csoportjában vállalt amatőr szerepeket. Háromszor felvételizett a Színművészeti Főiskolára, háromszor tanácsolták el. A katonaévek és a Rózsahegyi-színiiskola elvégzése után 1960-ban a debreceni színházban kezdte pályáját. Ott adta neki Szendrő József igazgató a Hofi művésznevet.
Minderről a Kossuth kiadványához függelékként illesztett életrajzi kronológiában olvashatunk, amely részletesen végigkalauzolja az olvasót a több mint négy évtizedes pálya állomásain. Az Armstrong-paródia (1964) és az első Hofi–Koós-kettős (1967) átütő sikere után a művész a könnyű műfaj színpadának meghatározó alakja lett. Ahogyan szintén az album függeléke, az „adattár” veszi lajstromba a színházi szerepeket a debreceni Csokonai Színháztól kezdve az országosan ismertebb fellépésekig – a Mikroszkóp Színpadon és a Madách Kamara Színházban. Utóbbi deszkáin először az esti előadás után, úgyszólván éjjel játszotta a Hoféliát, illetve az Életem bérét, aztán e rendezvények kiszorították a „rendes” produkciókat, és előbbre kerültek, főműsoridőbe. A Hoféliát félezerszer, az Életem bérét 1500 alkalommal játszotta el a művész, mindannyiszor pótszékes telt házzal.
A Hofi naplója e páratlan sikert próbálja megfejteni olyan kiváló szerzők segítségével – sokak között – mint Müller Péter, Spiró György, Kalmár Tibor, Malek Miklós. A kötet szerkesztőin (Nádori Attilán és Papp Sándor Zsigmondon) kívül főként Hoffmann-né Kövér Ildikó közreműködését érdemes méltatni az album létrejöttében. A művész felesége (bal oldali kép) bocsátotta a kiadó rendelkezésére a Hofi-hagyatékból származó képeket és más dokumentumokat. A Hofi Ildikóval készült László Ágnes-interjúból tudjuk meg egyebek mellett, hogy milyen férj, milyen magánember volt civilben Hofi; mi volt a kedvenc étele (tyúkhúsleves és mákos nudli), mivel töltötte el legszívesebben a szabadidejét (vadászattal)
S hogy mi is volt az ő „sajátos műfaja”? Nehéz meghatározni a lényegét, ám kétségtelen: a „hofiműfaj” – ahogyan Spiró György definiálja – a paródia, jellemrajz és a politikai helyzetjellemzés ötvözete, ám Hofi mégsem volt a klasszikus, hagyományos politikai kabaré művelője.
Müller Péter szerint utánozhatatlan volt az a képessége, ahogyan fergeteges derűt keltett maga körül. Varázslatos paródiáival bárkit bárkitelő tudott varázsolni, és „mellékesen az ország talán legjobb énekese volt”.
E sorok írója szerint a Hofi-rejtélyhez Spiró Györgynek sikerült a legközelebb kerülnie, amikor írásában először sorra kizárta a lehetséges válaszokat. Például hogy nem a chaplini kisember reinkarnációja lett volna. „Hogy kicsoda ő tulajdonképpen? – fejtegeti Spiró – Vagány? Plebejus gúnyolódó? Több ennél. Sokat megélt örök racionalista, javíthatatlan gondolkodó, egészséges vigyor, kérlelhetetlen ember.”
A pályatársak jellemzésén túl nem árt felidézni, hogy Hofi Géza kiválóan rajzolt, akár karikaturista is lehetett volna belőle, ahogyan erről az albumba illesztett füzetecske is tanúskodik – a művész rajzaival.