Hübrisz és Nemeszisz

Bonyolult, sokszor félreértett fogalom a görög hübrisz (ὕβρις), amelynek – egyebek mellett – akadt szigorúan vett jogi értelmezése is (a felsőbbrendűség kimutatása a megalázott áldozattal szemben), de amely végső soron gőgöt, elbizakodottságot, túlkapást jelent, a másik szférájába történő illetéktelen behatolást.

Egy olyan jogilag és erkölcsileg egyaránt súlyosan téves, bűnös vagy hazug emberi szándékot, amely az istenek nagyságát és mindenhatóságát önmagának kívánja kisajátítani, s ezzel önnön felsőbbrendűségét hirdetni. A hübrisz sosem marad büntetlen: a görög mitikus hagyományban legtöbbször a megtorlás istennője, Nemeszisz áll bosszút a bűnös elbizakodottakon. Így például az Odüsszeiában a Pénelopét ostromló kérőkön, „kiknek szörnyű dölyfe (ὕβρις ) az érc égboltig is elhat” (XV,329), ám „Zeusz atya, éltek még az Olümposzon, isteneink, ti, / hogyha elérte a hetyke kevély (ὕβρις) kérőket a bosszú.” (XXIV,351-352).

A Bibliában is ez a dölyfösség vezeti az embert, aki „égig érő tornyot” akar építeni, s feljutni isten mellé, hogy vele „egylényegűvé” váljék, ám az isten összezavarta az emberek nyelvét, „hogy senki ne értse a másikat”, s szétszórta őket az egész földön. És Tírusz királyának bukását is saját kevélysége és „szívének felfuvalkodottsága” okozta, amiért az isten „levetette őt az istenek hegyéről” és „hamuvá tette őt mindenki szeme láttára.” (Ez 28,16-18). Ezért mondja Jesája próféta, hogy „véget vetek a kevélyek gőgjének, és a zsarnokok büszkeségét megalázom.” (Jesája 13,11).
Emlékezetesek maradnak azok a mondatok, amelyekben a jeleket olvasni képes Semjén Zsolt értékelte a párizsi Notre-Dame borzasztó tragédiáját, a tűzvészt „apokaliptikus jelnek” tekintvén, ami a neves magyar egzegéta szerint a saját történelmét és kereszténységét megtagadó dölyfös Franciaországra mért isteni válaszcsapás kívánt lenni.

Másfél évvel ezelőtt pökhendi mondatok nyitották meg a frissen felújított, s a tetőszerkezetében megújult Szépművészeti Múzeumot. A szónok, az ország miniszterelnöke, aki már nem kíván tornyot építeni magának, hogy feljusson az egekbe, mert jó ideje úgy érzi, hogy már rég eljutott oda, jobbján mintha az isten ácsorogna, de az is lehet, hogy valaki más, egy családtag, egy üzlettárs, franc se tudja, a megnyitón ezt mondta: „mi magyarok inkább a magasba törekvő nagyság hívei vagyunk, ami szellemi természetű.” Meg azt is, hogy „a magyarság a világ magabiztos, és nagyra törő nemzeteinek sorába lépett.” Meg azt, hogy „mi olyan nép vagyunk, amely mindig többet adott a világnak, mint amennyit kapott tőle.” Meg azt is, hogy „a másokat majmoló, törvényszerűen kisszerű kultúrpolitika korszaka véget ért”, ezek az eszmék a mai idők próbáját nem állják ki, hanyatlanak, enyésznek, porladnak, s „az európai kultúrharc örvénylésében most kell megvédenünk kulturális mivoltunkat, identitásunkat és szuverenitásunkat”.

Büszke beszéd, öntelt beszéd, hetyke beszéd, kicsit rátarti beszéd, parányit önhitt beszéd, elbizakodott, önelégült, dölyfös, fennhéjázó, felfuvalkodott, kevély beszéd, gőgös, öntelt, fölényeskedő szózuhatag.

És most olvasom, hogy dacára a három évig tartott és 15 milliárdba került felújításnak, a friss tetőszerkezet az első komolyabb esőzésre felmondta a szolgálatot, s a felújítás „zászlóshajója”, a Román Csarnok a freskókkal együtt teljesen beázott, és több műtárgy is vízben áll.

Hübrisz és Nemeszisz.

Most már csak kizárólag Semjén Zsolt megvilágosító erejű, apokaliptikus merítésű és metafizikai ihletettségű interpretációját várom a történtekről.