(Írta: Iván Gizella) Amikor hazaértem az iskolából, már a kapuban éreztem a fahéj, a vanília illatát: kedvesen keveredett a citrom huncut bukéjával. A konyhában rend volt, anyu fehér kötényben és egy kék sállal leszorított hajjal divatozott. Csendesen dudorászott a tésztanyújtódeszka felett. (A kép forrása: sobors.hu)

Az asztalon már ott gőzölgött a mák, leöntve tejjel, belőle kikukucskált a reszelt citromhéj, s egy kis ribizlilekvár. Mindig tett bele lekvárt, ezt a szokását én is átvettem. De volt, hogy reszelt savanykás almát tettünk a mákba, nem sokat, csak egy keveset, annyit, amennyi megbolondította.

Éppen a kis kerek fateknőben dagasztotta a tésztát, s egy pillanatra megállt. Kemény munka volt, ahogy mondta, addig kell dolgozni vele, míg hólyagos nem lesz és el nem válik az edény falától. Imádom a mákosbejglit, szaladtam oda hozzá, s átöleltem a derekát. Ha segíteni akarsz, előbb menj, moss kezet és tűzd fel a hajad!

Jó volt együtt sütni. Néztem a kezét, ahogy az erek kidagadnak rajta. Hosszú, művészi ujjai voltak. Nem volt művész, varrónő volt, de abból a legjobb. Igaz, volt művészi érzéke, ahogy visszaemlékszem, a divattervezők is megirigyelhették volna a ruháit. A tervezésbe, mikor nagyobb lettem, én is beszálltam, persze az ötleteim nem mindig arattak sikert. Egyszer olyan op-art blúzt terveztem, ami a mintát úgy adta ki, hogy apró maradék anyagdarabokból vágtunk háromszögeket, köröket. Anyu megcsinálta, de azt mondta, ez volt az első és utolsó, felejtsem el a bolondos ötleteimet. –  Persze akkor még nem tudtam mi az az op-art, mert csak pár év múlva robbant be a divatpiacra.

Ahogy teltek a napok, s közeledett az ünnep, úgy töltötte meg más és más illat a házunkat. A pincében a savanyúkáposzta egy kisebb hordóban bugyogott csendesen, savanykás illatát a spájzban is lehetett érezni. Na, a káposzta taposás is igencsak emlékezetes volt. A gyalulás gyorsan ment, de a taposás az kissé szürreális élmény volt. Szerintem Jancsó meg is filmesíthette volna.

Apu leült, megmosta a lábát a lavórban, jól felhabosított szappannal, egészen térdig szappanozott, majd elővette a fehér damaszt törülközőt, hogy szárazra törülje a lábát. De anyu ekkor odarohant hozzá. Vitte a sámlit, meg a szemüvegét és ölébe vette apu tisztára sikált lábait. Szemüveggel ellenőrizte, hogy rendben vannak-e. Rendben volt, de biztos, ami biztos, még egy kicsit a körömkefével megdörzsölte itt-ott. Arra kíváncsi voltam, hogy megy majd bele a káposztás hordóba, mert ugye, ha a kőre lép, már hiába volt a sikálás. Anyu erről is gondoskodott. Egy lepedőt terített a hordóig, s apu azon lépkedett, mint egy pipiskedő hercegnő…és miután belehuppant a hordóba, szép komótosan kezdte el taposni a káposztát. Nyögött is hozzá, rátámaszkodott a hordó szélére, mintha kemény fizikai munkát végezne. A só, gondolom, csíphette a lábát, mert elég mérgesen szállt ki a káposztából.

Na, de ez is megvolt. Lassan közeledett a karácsony napja. Nálunk mindig hat órakor jött a Jézuska, nem tudom, ennek mi volt az oka, gondolom, addigra anyu mindennel el tudott készülni. Ezen a napon apu sütötte a húst. Olyan egybesült marhapecsenyét senki sem tudott készíteni, mint ő. Nem tudom, hogy csinálta, a mai Michelin-csillagos séfek irigykedhetnének, az biztos. Kívül szép, barna, ropogós volt, a szalonnák, mint a sündisznó tüskéi, úgy álltak a húsban szép csatasorban. Majd jött egy vörösebb szín, s belül a rózsaszín vette át az uralmat. Zamatos, borsos illatfelhő vezetett a konyháig, hogy megcsodáljam a gázsütőből épp kiemelt szépséget. Bevallom, akárhogy utánoztam, mostanáig nem sikerült ugyanazt a színt elérnem, mint amit apu kreált. Azzal vigasztalom magam, hogy biztos az egyszerű gázsütő… az lehet a magyarázat.

A lucfenyő már a szobában terpeszkedett, pont a plafonig ért. Az erdő leheletét hozta el nekünk. Nem tudom, mi az oka, de ezeknek a mai fáknak már illatuk sincs.

Pontban hatkor anyu egy tálca mákossal jött be a szobába. Operakölni felhőt húzott maga után…