A katasztrófa- és akciófilmeken belül van egy csoport, amelyik légi baleseteket, illetve repülőgépekkel kapcsolatos terrorista fenyegetettséget dolgoz fel. Ezeknek a moziknak elmaradhatatlan, hosszan mutatott hatáseleme a minél nagyobb pánik: sikoltozás, rohangálás, zűrzavar. És most itt van egy kiváló rendező és egy kiváló forgatókönyv, és bár telve minden feszültséggel, nincs hisztéria! Hát így is lehet?
Whip Witaker utasforgalmi repülőgép-parancsnok (Denzel Washington) totál másnaposan ébred aktuális stewardess partnernője mellett. Hogy az alkohol hatását kiegyensúlyozza, felszippant egy csík kokaint, ami helyre rázza, majd a floridai Orlando repülőterén lelkifurdalás nélkül beül a SouthJet 227-es pilótaszékébe, az újonc Ken Evans másodpilóta (Brian Geraghty) mellé, hogy 96 utasával és 6 főnyi személyzettel felszálljon. Előtte azért még bekap két vodka-narancsot a jobb közérzet kedvéért, bár az út rutinrepülésnek ígérkezik. Csakhogy előbb a viharos időjárással gyűlik meg a bajuk, majd a gép műszaki állapotával. Százkét ember élete múlik a kapitány döntésén, és a kapitány jól dönt: hat áldozat árán, de bravúros landolással megmenti az emberek életét.
Egy kommersz repülős film ezzel töltené ki a játékidőt, de nem így John Gatnis forgatókönyvíró és Robert Zemeckis esetében. Itt ugyanis ez a 20 perc az expozíció, amit két órán át egy sokkal hétköznapibb, emberi „repülés és kényszerleszállás” követ. Ettől más, és részben ettől nagyon szerethető ez a film, valamint Denzel Washington fantasztikusan érzékeny játékától, amiért is nehéz levenni tekintetünket a vászonról.
Whip Wittaker kapitány alkoholista, bár ezt magának sem vallja be, a külvilág felé pedig mindenkinek színlel, hazudik erről. A kábítószert az alkohol hatásának helyrebillentésére szedi, ezekben segítségére barátja, a laza Harling Mays (John Goodman) van, aki mindig minden szükségessel ellátja, akár még a kórházban is. Ráadásul magánélete is zűrös, elvált felesége csak pénzt kérni hívogatja, de közben távoltartási végzést járt ki ellene, és a fia is ellene fordult.
Whittaker kapitány tehát egyfelől olyan csodával határos hőstettet hajt végre, amiért az egész sajtó ünnepli, mert – ahogy el is hangzik – a baleset szimulációs megismétlésekor 10 pilótából egy sem tudta így megoldani a helyzetet. Másfelől viszont haláleset is történt, ezért a közlekedésbiztonsági hatóság vizsgálódni kezd, mert ilyenkor felelőst kell találni: a légitársaságot, a gyártó céget, esetleg a kapitányt, hogy melyik követett el szabálysértést és miben? És itt Whip tudja a legjobban, hogy olyan állapotban vezette a repülőgépet, amely még gépkocsi esetében is büntetendő, tehát durva szabálysértést követett el.
Itt tehát az az izgalmas, hogy a kapitány egyszerre hős és antihős. Whip természetes ösztönnel megpróbál felelőst keresni, hiszen a balesetet valójában nem az ittassága, hanem a gép rossz műszaki állapota okozta. Csakhogy – és ezt ő is érzi – a sokak megmentése jogilag nem teheti semmissé az ő szabálysértő vétkét, és nem hozza vissza az elhunytakat sem, amiért viszont börtönbüntetés várja.
Hogy ettől mentesüljön, régi jó barátja és pilótatársa, Charlie Anderson (Bruce Greenwood), aki most a szakszervezetet képviseli és mindvégig mellette áll, megbízza a védelmével az ilyen ügyekre szakosodott, de tiszta eszközökkel harcoló Hugh Lang ügyvédet (Don Cheadle).
Whipnek még egy váratlan segítője akad: Nicole Maggen fotós (Kelly Reilly), aki drogfüggőségével hasonló „elveszett lélek”, mint a férfi, de erősebb elhatározással próbál kitisztulni. A kórházban ismerkednek meg, próbálnak is egymáson segíteni, de bármennyire rokonszenvesen kötődnének is egymáshoz, Whip akaratgyengesége, ismételt visszaesései miatt végül elválnak útjaik. Az is a forgatókönyv erőssége, hogy miközben a pilóta ügye egyre jobban áll a hatósági vizsgálatok szempontjából, a sok öncsaló hazugság már nem tartható fenn számára sem, és védekezés közben mégis megtalálja önmagában az elveszettnek hitt énjét, és erkölcsi tartását.
A filmnek van egy eléggé hangsúlyozott valláserkölcsi vonulata is, amely szerint minden az Úr akaratából történt így az utasok megmentésétől a lelki katarzisok próbáján át a végső, megtisztult önvallomásig, amely a bűn és bűnhődés vállalásával záruló „kényszerleszállásig”, majd önfelszabadulásig vezet. A nyomorékságában is megbocsátó vallási fanatikus másodpilótától a kórházi rákos betegtárs epizódján át a maga egyházához tartozó Margaret Thomason stewardessig (Tamara Tunie) nyílt és burkolt formában végig megy ez a vonal is a filmen, ami nekem ugyan kevésbé tetszett, de ettől függetlenül hiteles így is.
Robert Zemeckis, aki olyan filmekkel írta be magát a mozi történetbe, mint a Vissza a jövőbe trilógia, a Forrest Gump, a Számkivetett, A smaragd románca és mások, és egy ideje számítógép-animációs munkáknak szentelte az idejét, a Kényszerleszállással tért vissza az élő színészekkel készített produkciókhoz. John Gatins erős forgatókönyvében megérezte, hogy ezt a történetet így még nem mesélte el senki, és megtetszett neki, hogy ebben nincsenek tisztán jó és rosszfiúk, mert mindenki összetett jellem, mondhatni a szürke különféle árnyalataiban. A főbb karakterek sérültek, váratlanul reagálnak, és a „robbanásveszély” mindig ott van bennük. Ugyanakkor Zemeckisnek jó érzéke van a humorra is, még ebbe a drámai történetbe is jó bele tudott komponálni, főként a kiváló színészvezetéssel.
Denzel Washington számtalan színnel ábrázolja az egyszerre heroikus és egyszerre szánandóan esendő Whip érzelmileg összetett figuráját. Oktatóval gyakorolta a pilóta feladatait, annyira ügyelt a részletekre nem csupán a függőség és tisztulás állapotainak ábrázolásában. Így minden pillantása, dadogása, felfortyanása, szakmai megszólalása hiteles és összetett, belülről fakadó, amint viaskodik önmaga démonjaival. (Nem véletlenül jelölték mind a 2013-i Golden Globe, mind az Oscar-díj legjobb drámai filmszínészének.)
A Büszkeség és balítélet, valamint a Sherlock Holmes filmekből megismert Kelly Reilly brit színésznő kiválasztása Nicole szerepére is telitalálat. Ez a nő is már-már ott tart, hogy fotós létére pornófilmet vállaljon, mert nem tudja fizetni a lakbérét, de egy kábítószer-túladagolás végképp felnyitja a szemét. Whippel ő is a mélyponton találkozik, a kórházban, összekerülésük akár egymásba kapaszkodó szerelemmé is alakulhatna. Neki egyébként ez az első amerikai filmje, ezért még beszédtanárral is tanulta az atlantai kiejtést, nem szólva arról, hogy még a drogfüggőség fázisait is tanulmányozta.
Don Cheadle nem először játszik egy filmben Washingtonnal. Az ügyvéd és védence itt nemigen szívlelik egymást, bizalmatlanságuk ellenére a kötelesség viszi előre az ügyüket. A bonyolult kapcsolat apró rezdüléseit jól nyomon követhetjük Cheadle játékában, akárcsak Bruce Greenwoodéban, aki egyszerre egyensúlyoz a régi barátság és a fegyelmezetlen ügyféllel való szakítás határmezsgyéjén, miközben igyekszik menteni a menthetőt.
John Goodman Harling Mays szerepében a film feszültségeit hivatott oldani. Ez az öregedő hippi egyszerre drogdíler és jó haver, akinek lazaságai mosolyt csalnak a néző arcára. Se azt sem szabad elfelejteni, hogy ő nem a gödörből való kijutásban segít Whipnek, hanem abban, hogy jobban érezze magát az adott rossz helyzetében. Ő a szórakoztató, élvezhető rossz ember.
A filmben még olyan emlékezetes színészek vonulnak fel, mint Melissa Leo (Ellen Block), Nadine Velazquez, (Caterina Marquez), Tamara Tunie (Margaret Thomason). Don Burgess kamerája a repülőgép katasztrófa fényképezésében és a szereplők arcán átfutó érzelmek eljuttatásában egyaránt emlékezetes képsorokat alkot. Alan Silvestri zenéje méltó a Paramount 2012-i alkotásához, amit a UIP-Duna Film január 24-től forgalmaz. Megtekintését nem csupán az izgalmas történetek kedvelőinek ajánlom, de azoknak is, akik függőségeikkel maguk is küzdenek démonaikkal, melyektől szeretnének megszabadulni.