Aki tudja ki Ancsel Éva, az különösen tájékozott a humaniórák világában, vagy eléggé koros ahhoz, hogy hallott róla egykor, hiszen ő olyan filozófus, költő, esszéíró, egyetemi tanár volt, aki szerfölött szórakoztatóan tudott magvas gondolatokat közvetíteni.

Nem csupán a szerencsések, köztük szerénységem is, élvezhették sugárzó személyiségének varázsát, hanem mindazok, akik olvasták, vagy figyelték megszólalásait. A falvédő-okosságok korában hiteles idézetgyűjteményekből ma is bárki előveheti és használhatja szavait, a kortalan bölcsességét, ami múlhatatlan gondolatébresztő, és ajtókat nyit a gondolkodás járatlan messzeségeibe is.

De vajon mi, akik ismerjük e nevet, vajon tényleg tudjuk: ki volt is Ancsel Éva?

Itt van hozzá most egy könyv, hogy segítsen eligazodni! A kötet bemutatóját telt ház, többnyire éltes értelmiségiek várták-fogadták. A „Bekezdések az életemről – Beszélgetések Ancsel Évával” című könyv, amiben a jeles filozófus, a legendás tanáregyéniség 1989-1990-ben magnóra mondta az életét lányának, Gimes Katalinnak. A beszélgetések rendszertelenül folytak, s céljukról – mintegy tabuként – anya és lánya sosem beszélt. A vállalkozás végül töredékben maradt, de Ancsel Éva életének első, csaknem harminc évét – az 1950-es évek közepéig – többé-kevésbé részletesen feltárja. Emellett fennmaradt egy magnóra mondott vallomása a férjéről, Gimes Imre újságíróról.

Ezek a szövegek sarkallták arra Gimes Katalint, hogy könyvet állítson össze az édesanyjáról. Először olvasható itt Solymosi Zsuzsa szociológus mélyinterjúja, amely egy elsőgenerációs értelmiségieket kutató vizsgálat részeként készült négy és fél évtizeddel ezelőtt, 1979-ben. A továbbiakban néhány rádióműsor szövege és a korabeli sajtóban megjelent tematikus beszélgetés kapott még helyet. Ancsel Éva ezekben irodalomról, zenéről, pszichológiáról, oktatásról, a média szerepéről beszél. Szuggesztív előadói stílusa, árnyalt, plasztikus, nemegyszer önironikus fogalmazásmódja e beszélgetéseket – filozófiai műveihez és nevezetes „bekezdéseihez” hasonlóan – rendkívül élvezetes olvasmánnyá teszi.

A lapokon felbukkannak a korszak ismert gondolkodói, az egyetemi élet és a politika szereplői, s reflektorfény vetül a hosszú XX. század rettenetes sötét és szürke korszakaira. Ami a bemutató okán létrejött beszélgetés legfontosabb momentuma volt, azt Kardos Andrástól hallhattuk:

Hogyan tudtak az ilyen nagyszerű emberek, ragyogóan okosak, tájékozottak – és vélhetjük-tudhatjuk, olyan tapasztalatokkal felvértezettek voltak, hogy azt az elképzelni is nehéz – ilyen kitartóan hűek maradni önmagukhoz, eszméikhez, amikor időről időre letaglózó tapasztalásokra kényszerültek? Voltak néhányan a zivataros XX. században Magyarországon, bár közülük is kiragyog Ancsel Éva elszánt tisztessége és következetes emberi jósága.

Ő is, mint megannyi társa, ezerszer ütközött bele az eszméi lehetetlenségébe, és ettől nem letért választott útjáról, hanem még erősebben akarta jobbá tenni a világot. Vállaltan és meggyőződéssel volt baloldali.

Szenvedélyesen vizsgálta a történelmi események sodrában és a mindennapi élet fordulataiban cselekedni kész, vagy tenni kénytelen ember ethoszát, a történelmi események és az erkölcsiség viszonyát. Kutatta az ethosz kulturális jelentőségét is. Sajátos műfajt teremtett az emberről mint szorongatott lényről szóló „etikai lélegzetvételeivel”.

Filozófiájára elsősorban a humanista szemlélet jellemző. Etikai, társadalomfilozófiai és történetfilozófiai kérdésekkel, valamint filozófiai antropológiával foglalkozott. Véleménye szerint az erkölcs nem valamiféle önálló és mindentől független társadalmi szféra. Etikai fejtegetéseit szervesen ágyazta bele a történelem és a társadalom lételméleti, létfilozófiai kérdéseibe. Fontos eredményeket hozott az emberi humánum és az emberi aktivitás evolúciójának feltárása tekintetében.

Ancsel Éva oktató, elhivatott népművelő volt, aki 1957-ig verseket is írt, amik elsősorban az Új Hang című lapban és antológiákban jelentek meg. Első könyvét 1970-ben publikálta, az utolsó már halála után két évvel, 1995-ben jelent meg. Összesen 16 kötet szerzőjeként is tisztelik nagyon sokan. A tizenhatból a legismertebbek: a Százkilencvennégy bekezdés az emberről (1987), a Száznyolcvankét új bekezdés az emberről (1989), a Bekezdések az emberről (1987-1991) és végül az Ancsel Éva utolsó bekezdései (1993).

Májusban született, május első napján ment el, annak is már harmincegy éve, ez a gyönyörű tekintetű, szép szavú asszony, és most a lánya jóvoltából a Magvető Könyvkiadó gondozásában kapjuk kézbe az esélyt, hogy sokkal többet megtudjunk arról ki volt Ancsel Éva. Ezzel a kötettel a kézükben minden bizonnyal sokan szeretnének majd a régi munkáiból is többet elolvasni. Talán új felfedezők és rajongók is teremnek ebben az olvasás-szegény, gyakorta gondolkodásmentes övezetben, amivé országunk lett.

„Több embert ismerek, akinek szárnya van – igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: „Szárnyakkal felszállni tilos!” (Ancsel Éva)