She said – Sose feledd, a nő ember!

A The New York Times két riporternője a híres-hírhedt hollywoodi producer, Harvey Weinstein szexuális zaklatási ügyeinek felderítéséről és azoknak a cikkeknek a keletkezéséről írt könyvet, amelyek segítségével sikerült a nagyhatalmú filmmágnást leleplezni és bíróság elé állítani. (A nyitó képen a könyv szerzői.)

A szereposztó dívány ezekben a történetekben rendszerint Weinstein Los Angeles-i szállodai szobájában van, ahova munkamegbeszélésre hívja kiszemelt áldozatait; behűtött pezsgővel és csábító ajánlatokkal fogadja őket. Weinstein havi százezer dollárt ígért a két szerző hallgatásáért, de ők ehelyett kétéves nyomozás után világszenzációt csináltak cikkeikkel. Megjelenésük után szerveződött az „én is”, azaz a Me Too-mozgalom és látott napvilágot az USA-ban 2019 szeptemberében a She Said (A nő mondta) című kötet, amely azonnal az amerikai bestsellerlisták élére került.

Emberek, akik felsőbbrendűségünk tudatában raboljuk ki bolygónkat, módszeresen lopjuk ki az életteret utódaink alól, miközben nem érjük el a bonobo majmok etikai és érzelmi szintjét. Fejlettségünk ezen lépcsőfokán, ezen a „legfelsőn” a pénz, a fizikai erő, a vélt szellemi fölényünk úgy gondoljuk feljogosít mások testi lelki kizsákmányolására, megalázására olyannyira, hogy erre világméretű közmegegyezés ad biztosítékot. Vannak, akiknek jár, és vannak, akik elszenvedik, de abban szinte vita nélküli az egyetértés, hogy ez a világ rendje. Vajon mi kell ahhoz, hogy minimum a bonobo majmok csoportjához hasonlóan működő közösség legyen az emberi hordából?

Nem a nagy nevek, színes bugyik és szaftos részletek miatt kell elolvasni a She said című könyvet, amely a Me too mozgalom kialakulásának eredettörténete, még csak nem is azért, mert Pulizer-díjat hozott a két újságírónő szerzőnek, hanem azért, mert valódi alapvetés a hogyan nyúljunk igazán kényes és sokrétű témához, ha etikus, érzékeny és profi szakembernek akarunk mutatkozni, ha célunk, hogy munkánk segítse egy jobb világ eljövetelét. Tehát: ha olyan könyvet akarunk letenni a világ olvasóközönsége elé, ami felráz, megdöbbent és gondolkodásunkban új utakat nyit, hogy képesek legyünk hinni a változásban, és tenni is a megvalósulásáért.  

A szerzők: Megan Twohey és Jodi Kantor – ahogyan ezt Twohey egy The Guardian-nek adott interjúban mondta – ezzel a könyvvel képessé tesznek egy puzzle rengeteg darabjából képet kirakni. Az alap természetesen a Harvey Weinstein-sztori, amelynek korábban ismeretlen vetületeit tárták fel megszólaltatva testvérét és üzlettársát Bob-ot, vagy Irwin Reiter-t, aki több mint 30 évig szorosan együttműködött Weinstennel, és miképpen a „Deep Throat” (Mély torok) című film (1972)  annak idején a Watergate oknyomozóinak, ekképpen ő is szállította a bizonyítékokat erről a beteges szexuális fenevadról. Vagy az ügyvédnő, akit a feminizmus élharcosának ismertek, ám itt kiderült, hoigy ő maga és a cége súlyos összegeket kapott nemcsak Weinsteintől, hanem másoktól is, hogy segédkezzék az áldozatok hallgatásának a megvásárlásában.

A She said, azaz„A nő mondta” mint egy pergő film ránt magával, és tüzeli érdeklődésünket. A fordításában is megtartotta az eredeti címet (She said) Bokor Pál, akinek vállalkozása, a nem nagy, ám annál igényesebb kiadóvállalat, az éppen tízéves Atlantic Press ezzel a friss könyvcsemegével fűszerezi a téli könyvpiacot. És nyugodtan állítható, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni ezt a könyvet minden, magát újságírónak gondoló magyarnak, meg azoknak is, akik úgy vélik adnak a jól tájékozottságukra, nyitottságukra.

Nálunk, ahol a Mee Too-lecsapódás is olyannyira vidékiesre, esetlenre és főleg bántóan ügyetlenre sikeredik egyre-másra, pedig itt sem jobbak vagy rosszabbak a körülmények, a lehetőségek és legfőként az elhallgatott, eltemetett vagy felvillantott esetek, itt sem ártana végre szembenézni az évezredes primitív viszonyokkal. A barlangba berántott préda nőstény, a robotoló rabszolga asszony, az uraságot megillető első éjszaka joga, „az asszony verve jó” vicceskedő vélekedés, vagy a másik (politikai) bölcsesség: „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség” meg a sok kislány, akit, ugye tudjuk, a fehérvári huszárok meghágtak, nos, ezeken a történelmi alapokon nyugszik mindaz, amit a társadalmi nemekről tudunk, gondolunk.

Lehet hárítani, hogy na, ne, hiszen ez itt a 21. század, mi nem vagyunk olyanok, de hát akkor meg miért olyanok a törvények, amilyenek? Miért nem ratifikálja Magyarország kormánya 2011 óta az Isztambuli egyezményt (olvasható magyarul a teljes szövege a hazugságok mellé!), vagy miért száll be az áldozat hibáztatásba még a magát haladó gondolkodásúnak, felvilágosultnak vélők zöme is? Miért nem tud egyetlen történetet sem tisztességgel feldolgozni, végigvinni és tarthatalanságában fáklyaként felmutatni a sajtónk? A She said-et olvasván kiderül, hogy micsoda küzdelem és kitartás árán lehet még az oly annyira régi és mélyen gyökerező demokráciákban is egy-egy apró lépést tenni. Az ismert nevek, a világraszóló botrányok arra jók, hogy ne engedjék elcsendesedni azt a harcot, amit az átlagos munkahelyeken, a családi otthonok négy fala között, az utcákon, járműveken és bárhol a világban lévő nők elleni megkülönböztetés, inzultus, vagy erőszak ellen kell vívni. Kérdés, hogy kik és miképp vívják a harcot. Egy csomó válasz pedig ott van ebben a könyvben, ami a figyelmes olvasónak még ezernyi új kérdést is felvet. A megnyugvásunkhoz kevés lesz, ha minden jól alakul, és Weinstein börtönben fogja tölteni hátralévő életét. Majd, ha a bonobo majmokhoz hasonlóan veti ki magából a közösség a hímet, aki erőszakosan közelít a nőstényhez, akkor, ha nem a pénz, a hatalom és a puszta erőfölény diktál a férfi–nő-viszonyban, és az úgynevezett „dolgok rendje” a tudat mélyén is átrendeződik, na, majd akkor.

Írta: Jodi Kantor és Megan Thwohey. Teljes címe: „She Said – A MeToo mozgalom keletkezésének és Harvey Weinstein leleplezésének története”. A könyv az Atlantic Press Kiadó gondozásában jelent meg; fordította Bokor Pál.