A kétharmad (?) vakkantása erősebb az egyharmad sóhajánál. A kicsik küzdjenek, a végén pedig gratuláljanak a nyerteseknek! A közélet, a kultúra szabályait a nagyok hozzák, a verseny startpisztolya csak akkor dörrenhet, ha már látják magukat a cél befutójában!
Izland nem nyerhet! Ha kell, verőlegények parancsolják le őket a pályáról! Esetleg adóhatóság szállja meg a térfelüket, és amikor távoznak, vigyék magukkal az iratokat és a hátvédeket! Ha okoskodik, akkor a kapust is!
A szurkoló számokban gondolkodik, a 300 ezernél több a tízmillió, hát még ennek az ötszöröse. A nagyobb érték a nyerő, matematika ez, nem szabad verseny. Mióta feltalálták, ilyen a világ. Felosztva törpékre és óriásokra, vesztesekre és nyertesekre. Ha valaki a kicsik szavazataitól, a változtatás ígéretével lesz nagy, az sem hordja tovább kinőtt cipőit, ruháit.
És az olló csak tovább nyílik. Jövedelmekben, hazugságokban, lopásokban: ég és föld a két véglet. Az egyiknek minden jár, a másiknak szinte semmi. Annak csak lehetőségei lehetnek, ennek csak korlátai. Izland sem tehet mást: hallgathat. Beleugatják a képébe, hogy mekkora, hogy hová tartozik. Bárhogy erőlködhet, nincs esélye. A változtatás illúzió, az állandóság a realitás. A nagyok bírót küldenek, és bajban az eredményjelzőt is elkobozzák. Csalhatnak és az egész világot vaknak nevezhetik, ha ezt szóvá teszi. A pályát is a magukénak mondhatják, megáldhatják, darabokra szaggathatják, hűbérbe adhatják, elkeríthetik a világtól.
Aztán Európában elkezdődik a meccs. Izland játszik…
