Kinek dolgozik Idő tábornagy?

A Politico amerikai portál európai kiadása – arról szóló beszámolójában, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a zaporizsjai atomerőmű elleni támadás nyomán az orosz nukleáris energiaiparral szembeni szankciókra szólította fel a nemzetközi közösséget – azt írja, hogy az ilyen jellegű szankciók problémát okozhatnak Magyarországnak, ahol a Roszatom erőművet épít. De gond lehet a Roszatommal különböző vonatkozásokban – így például a nukleáris hulladék újrafeldolgozásában – együttműködő franciák számára is.

Annak a tegnapi hírnek a kapcsán, hogy a Ryanair bíróságon keres jogorvoslatot a magyar hatóságok által az úgynevezett extraprofit-adónak az ügyfelekre történt áthárítása következtében rá kirótt bírság miatt, a Reuters azt írja: Orbán Viktor extraprofit-adója, amit a bankokra, biztosítókra, kiskereskedelmi láncokra, az energiaszektorra, a távközlési vállalkozásokra és a légitársaságokra rótt ki, arra az adórendszerre emlékeztet, amit 2010-i hatalomra lépése után vezetett be a költségvetés kiigazítása végett. A vállalkozások eddig vonakodtak kihívást intézni az adóintézkedéssel szemben, a WizzAir azonban jelezte, hogy hosszú időt vesz majd igénybe, amíg a repülési ágazat visszatér a covid-19-járvány előtti jövedelmezőségi szintre, és hogy a szóban forgó adó késlelteti a turisztikai ágazat felépülését – emlékeztet a Reuters.

Most pedig nézzük Timothy Garton Ash brit történésznek a The Guardian című baloldali londoni lapban megjelent cikkét, aminek fő állítása, hogy Putyin arra számít: a Nyugat politikai eltökéltsége elenyészik, mielőtt Oroszországnak elfogyna a tűzereje. A szerző szerint a demokráciák vezetőinek Ukrajna ügyében elhúzódó harcra – és kemény télre – kell felkészíteniük állampolgáraikat.

Az orosz–ukrán háború a brit történész értelmezésében tehát versenyfutás a nyugati demokráciák gyengülő politikai akarata és Vlagyimir Putyin diktatúrájának fogyó katonai eszközrendszere között, de nem sprintfutás, hanem maraton.

Hadjáratában Putyin Oroszország két hagyományos háborús szövetségesére alapoz: Idő tábornagyra és Tél tábornokra – írja Garton Ash.

Kitér arra, hogy az orosz vezető fegyverként használja az energiát, és hogy Putyin elemzése a Nyugatról arra enged következtetni, az idő neki dolgozik, mert a Nyugat szerinte dekadens, meggyengítette a multikulturalizmus, a bevándorlás, az EU posztnacionalizmusa, az LMBT-jogok hangoztatása, az ateizmus, a pacifizmus és a demokrácia – és így a Nyugat nem versenyképes az olyan katonai nagyhatalmakkal, amelyek ma is ragaszkodnak az „isten, haza, család” régi szentháromságához.  

Vannak Nyugaton is, akik egyetértenek Putyinnal, akik belülről forgatják fel az európai egységet – folytatja a brit történész. Példaként hozza fel és

botrányosnak nevezi Orbán Viktor minapi romániai beszédét arról, hogy a magyarok nem akarnak „kevert fajúak” lenni, és hogy rossz a Nyugat ukrajnai politikája.

A Nyugat szilárdságának kérdőjeleit illetően Garton Ash részletesen szól Olaszországról, ahol a szeptemberi választások valószínűsíthető nyertese az Olasz Testvérek párt. Ez közvetett utódja az 1946-ban megalapított neofasiszta pártnak, „de legalább támogatja a Nyugat álláspontját az ukrajnai háborút illetően” – fogalmaz a történész, és hozzáteszi: az Olasz Testvérek elképzelhető majdani koalíciós partnerei, vagyis Matteo Salvini Ligája és Silvio Berlusconi Hajrá, Olaszország! mozgalma azonban nemrég még Putyin-párti volt, és nem lehet szilárdan számítani rájuk Ukrajnát illetően.

Garton Ash megemlíti azt is, hogy Németországban egy közvélemény-kutatás arra jutott, hogy a válaszadók 47 százaléka szerint Ukrajnának fel kellene adnia keleti területeit a béke végett. Timorthy Garton Ash szerint azonban az a legfontosabb kérdés, mit hoz novemberben az Egyesült Államokban az úgynevezett félidei választás. Ha azon jól szerepelnek Donald Trump hívei, és a volt elnök ennek nyomán bejelenti, hogy újra kíván indulni a Fehér Ház megszerzéséért, akkor az nagy bajt hozhat az Ukrajna támogatását illetően eddig megmutatkozó kétpárti konszenzusra nézve.

Garton Ash szerint: ha a Nyugat szilárdan kitart eddigi irányvonala mellett, akkor Idő tábornagy neki dolgozik.

Végül megemlítek egy alapvetően szintén az ukrajnai háborúról szóló, de a napi sajtó szintje fülé emelkedő írást, amelyik a Die Zeit német magazin honlapján jelent meg Schein Gábor író tollából Az ellenállás kapujában címmel. A terjedelmes szöveg jellege nem alkalmas arra, hogy egyfajta tartalmi összefoglalót adjak belőle. Álljon itt inkább csak egy rövid kiragadott idézet – az eredeti magyarból németre fordított szöveg botcsinálta visszafordításában.

„Magyarország miniszterelnöke minden katonai segítséget megtagad Ukrajnától, és akadályozza az agresszor szankcionálását. Bejelentik, hogy az az ország, amelyiknek az állampolgára vagyok, 500 liter misebort küld a háború sújtotta szomszédos országba. A cinizmusnak ez a mélysége borzalommal tölt el. Az ezen alapuló nemzeti önzés programja, az állandó áldozati szerepben való láttatás mögött valójában öngyűlölet húzódik meg. Magyarország menthetetlenül belesüllyedt évszázados hazugságaiba.”

A Financial Times fő külpolitikai szemleírója arra figyelmeztet, hogy Tajvan miatt immár nem csupán lehetséges, hanem valószínű az amerikai–kínai fegyveres összecsapás. Gideon Rachman emlékeztet arra, hogy ezt a lehetőséget már tavaly felvetette az USA Indiai–Csendes-óceáni erőinek parancsnoka, amikor a Kongresszusban arról beszélt, hogy a következő hat évben Kína lerohanhatja a szigetállamot.

A pekingi hangvétel tudatosan nacionalista és harcias. Ám a háború esélyét egyaránt növelik a kínai, amerikai és tajvani változások. Hszi Csin-ping elnök amióta csak hatalomra jutott 10 évvel ezelőtt, egyre agresszívabbá válik. Támaszpontokat építtetett a Dél-Kínai-tengeren, egységei indiai katonákat öltek meg a Himalájában és a folyamatos haderőfejlesztés folytán már több hadihajója van, mint az Egyesült Államoknak.

Elődjeivel ellentétben közölte, hogy záros határidőn belül rendezni kell a tajvani kérdést. Amerikában viszont egyetlen kivételként a két párt egyetért abban, hogy fel kell tartóztatni az egyre veszedelmesebb ázsiai vetélytársat. Joe Biden háromszor is közölte, hogy invázió esetén Washington hadba szállna Tajvan oldalán. Az elnöki hivatal sorra cáfolta ugyan a kijelentéseket, ám az érvek egyre kevésbé hangzottak meggyőzően.

A Fehér Ház lakója ugyanakkor határozottan kizárta, hogy országa közvetlenül belekeveredjék az orosz–ukrán konfliktusba. Ez viszont azt a washingtoni meggyőződést tükrözi, hogy Tajvan jövőjét a világhatalmi erőviszonyok döntik el.

Ha Kína megszállná a szigetet, az Peking számára is tragédia volna, mert hatalmas áldozatokat követelne, ugyanakkor a világgazdaság összeomlása folytán veszélybe sodorná az évtizedes kínai növekedést. De legfőbbképpen felidézné a 3. világháború veszélyét. Ám nem lehet kizárni, mert éppen Ukrajna példája tanúsítja, hogy a nacionalizmus, a tekintélyelvűség, az elégedetlenség, valamint az amerikai erő veszélyes elegyet alkothat.

Mind az USA, mind Kína abban bízik, hogy a másik csak blöfföl. Remélhetőleg mindkettejüknek igaza van.

A The Washington Postvezércikke hangsúlyozza: Oroszország nem úszhatja meg, hogy hadifoglyokat mészárolt le, amikor jó egy hete tűz alá vette az olenyivkai börtön egyik épületét. Legalább 50 ember meghalt, több tucat megsebesült. Moszkva szerint az elkövető Ukrajna volt, ám naponta az oroszok bűnösségéről bukkannak elő bizonyítékok. Ha egyértelművé válik a felelősség, akkor ez lesz az egyik legszörnyűbb háborús bűn egy olyan viszályban, amelyben az orosz csapatok eleve igencsak embertelenek.

Ki kell deríteni a történteket, a bűnösöket bíróság elé kell állítani, mivel ezúttal az a nemzetközi szerződés esett áldozatul Putyin agressziójának, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot írja elő. Az érintett fegyintézetben az Azovi ezred tagjait tartották fogva, ők azok, akik megadták magukat, miután heteken át védték Mariupolt.

Már ez a tény jogsértéssel ér fel, mert Olenyivka mindössze 12 kilométerre van az arcvonaltól és a genfi egyezmény kimondja, hogy a hadifoglyokat amilyen gyorsan csak lehet, ki kell vonni a veszélyes övezetből. Ugyanakkor felettébb kétes az orosz magyarázat, hogy az ukránok lőttek az amerikaiaktól kapott HIMARS-rakétákkal, mert honnan tudták volna, kik vannak az adott épületben, illetve szakértők szerint a nyomok nem rakétatámadásra utalnak.

Sokkal valószínűbb tehát, hogy a rabokat az orosz fél akarta megölni, egyrészt, hogy bosszút álljon az azoviak makacs mariupoli ellenállásáért, másrészt pedig, hogy a foglyok ne jelenthessék a világnak: a börtönben megkínozták őket. Nem meglepő, hogy a Vöröskereszt emberei május óta nem jutnak be a fegyházba. Az ENSZ vizsgálatot ígért.

Ki kell derülnie az igazságnak. Moszkva már semmibe vette azokat a szabályokat, amelyek 1945 után tiltották agresszív háború megindítását. Nem szabad megengedni Putyinéknak, hogy lábbal tapossák a hadifoglyokkal szembeni eljárásmód előírásait is.  

Die Presse Kudarcot vallott Oroszország gazdasági elszigetelésének terve, mert a világ 20 legfejlettebb államának csak a fele csatlakozott a szankciókhoz és nem sok kedvük van Kína esetleges megbüntetéséhez sem. Arról a csoportról van szó, amelyik globálisan az új érték 85%-át állítja elő. Ám az amerikai külügyminiszter kénytelen azzal szembesülni délkelet-ázsiai, illetve afrikai útján, hogy a kormányok nagy része tesz a büntető intézkedésekre, ideértve, hogy csak bizonyos árat fizessenek az orosz olajért.

Így viszont az orosz elnök és kínai kollégája, aki Moszkva legfőbb támogatója, felbátorodik, hogy kitartson világpolitikai céljai mellett. Az invázió óta Peking a korábbinál 72%-kal többet költött orosz energiahordozókra. De a minap az indiai államfő is arról tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, miként lehetne bővíteni a kétoldalú kereskedelmet. A brazil elnökválasztás nagy esélyese, Lula da Silva az orosz és az ukrán felet egyforma mértékben felelősnek tartja a viszályért.

A G20-ak közül Szaúd-Arábia is jó kapcsolatokat ápol a Kremllel, és azonos hullámhosszon van Pekinggel is. Gazdasági szempontok magyarázzák elsősorban a globális Dél visszafogottságát. Dél-Afrika bírálta az amerikai szankciókat. Törökország úgy döntött, hogy saját érdekeinek ártana, ha beszállna az oroszok megrendszabályozásába.