Kovács-cirkusz kormánykupola alatt

Írtunk már eleget az elmúlt órákban arról, hogy lekezelő, arrogáns, egyszóval minősíthetetlen volt az a produkció, amit Kovács Zoltán vasárnap a sajtótájékoztatónak csúfolt cirkuszban előadott. (A nyitó kép forrása: Népszava.)

Nem tájékoztatta, hanem sértegette a sajtót – nem mellesleg, az orvosi kamarát is ekézte. Nem azt tette, amivel megbízták, és amiért a fizetését kapja. Informálni kellett volna ugyanis a médiát, és rajta keresztül a nyilvánosságot. Mert az újságíró nem magáért kérdez. Ha Kovács Zoltán ezt nem tudja, úgy alkalmatlan, ha tudja, akkor aljas, és ezért alkalmatlan.

Nem először viselkedett vállalhatatlanul az államtitkár, és feltehetőleg nem utoljára. Kovács Zoltánt megváltoztatni nem tudjuk, nekünk, újságíróknak kellene a helyzetet a mostaninál sokkal jobban kezelni. Például úgy, hogy úgy teszünk, mintha egy normális országban élnénk.

Egy normális országban, ahol a sajtó tudja, hogy mi a feladata – sok más mellett, a hatalmon lévők ellenőrzése –, ha valamelyik kollégát, lapot, rádiót, tévét sérelem éri, az összes jelenlévő újságíró feláll és elhagyja a termet. Függetlenül attól, hogy ki honnan jött a tájékoztatóra, milyen a világnézete, mit gondol Orbánról, a Fideszről vagy éppen az ellenzéki pártokról.

Egytől egyig elhagyják a termet, de előtte még valamelyikük a többiek nevében, elmagyarázza Kovács államtitkárnak, hogy az újságírás egy szakma, a sajtó tájékoztatása pedig a hatalmon lévők kötelessége, és mindkét tevékenységnek megvannak a maga morális, valamint szakmai alapvetései. Kovács úr, mondaná az újságírók képviseletében az egyik kolléga, mielőtt ő is elhagyná a termet, nem érdemli meg, hogy a jövőben Önre, vagy az Ön által képviselt kormányra egyetlen szót is vesztegessünk.

Ezt kellett volna tenniük vasárnap a megjelent újságíróknak. Mert itt nem néhány kolléga munkája lett semmibe véve, hanem az egész újságírói szakma és rajtuk keresztül a nyilvánosság. Ezt kellett volna tenni, és nem most, hanem már jóval korábban. Akkor, amikor Kövér László, házelnöki minőségében először fegyelmezte meg a parlamentbe belépő újságírókat. Szabályozta a mozgásukat, megmondta nekik, hogy mikor és hol kérdezhetik a politikusokat. Leginkább sehol sem lehet őket kérdezni, vagy csak egy olyan helyen, ahol szinte sosem szoktak előfordulni. Ekkor kellett volna sarkon fordulni és azt mondani Kövérnek és a többieknek: Önök mostantól nem léteznek a számunkra. Nem írunk Önökről, nem mutatjuk az arcukat a tévében, nem adjuk le a hangjukat a rádiókban. Önök mostantól Magyarország számára megszűnnek létezni.

Ekkor és így kellett volna otthagyni azt a magáról megfeledkezett társaságot. Azokat, akik már rég elfelejtették, vagy talán soha nem is tudták, hogy a kormánynak nem alattvalói vannak, hanem megbízói. Utóbbiak, a sokat hivatkozott magyar emberek, azzal bízták meg a minisztereket, hogy az érdekükben tevékenykedjenek. A miniszter szó, amely a latin ministerből jön, nem azt jelenti, hogy lekezelő, nagyképű és pökhendien uralkodó, hanem azt, hogy szolga, illetve segéd.

A miniszter helyettesének, az államtitkárnak is ehhez kellene tartania magát. (Az írás elsőként itt jelent meg.)