(És azoké, akiket azt gyakorolni engednek) Róna Péter véleménye a mai magyar gazdasági, politikai és jogi valóságról

Botcsinálta, de mára már gyakorlott recenzensként mondom: a könyvek közül az interjúköteteket a legnehezebb bemutatni. Különösen a jó interjúköteteket. És ha lehet, még nehezebb a valamiért kiemelkedően jókat. Mert a rossz interjúról még csak-csak elmondhatjuk, hogy sutyorgós, összekacsintós, amolyan „most megmutatjuk a pupákoknak, hogy ki a fasza csávó”. Könnyű rámutatni, hogy az interjúvoló vagy az alany nárcizmusáról van-e szó (akár mind a kettőről), hogy az egész nem több, mint pénz- vagy népszerűségvadászat, a naiv olvasói kíváncsiság sanda kielégítése.

De ha nem ilyen a könyv? Akkor bizony a legtisztességesebb volna azt mondani, hogy ez tiszta, tartalmas, jól megírt könyv, viszont te, nyájas olvasó erről csak úgy győződhetsz meg, ha elolvasod. Annak meg leginkább az a módja, hogy megveszed a könyvet, sokszor utánajárva, keresve és persze pénzt áldozva rá, nem keveset, öt korsó sörnyit, fél kiló szaláminyit, egy kiló marhalábszárnyit, a gyerek kétheti iskolai étkeztetésének költségével egyenlőt. Hogy vehetem én a bátorságot ahhoz, hogy ilyet kérjek?

Nem kérek, nem bíztatok. Inkább emlékeztetek, hogy Róna Péter a magyar közélet önazonos személyisége. Még akkor is az volt, amikor nem hiúságból vagy ambícióból elfogadott egy olyan, a megformált politika világából érkező felkérést, amelyről pontosan tudta, hogy az eredményt tekintve reménytelen ügyhöz adja a nevét és az arcát, viszont ezzel együtt is elgondolkodtat sokakat. És nála a gondolat abszolútum.

Róna Péter a szerencse legkisebb fia, aki nagyon szívesen lemondott volna erről a státusról, de mit tehet, sem a királylány kezét, sem a fele királyságot nem kapta meg soha, viszont annyi világnagysággal, politikussal, befolyásos emberrel, tudóssal, olykor csak egyszerű jóbaráttal hozta őt össze a sors, amennyi másnak több életre is elegendő volna. Ezt a tényt tényként kezeli, nem dicsekszik vele, nem akarja semminek az igazolására felhasználni. Egyedül arra koncentrál, hogy ilyenkor mit tudott meg ő, és ha módja volt rá, mit mondott, javasolt tanácsolt. Sohasem azzal a szándékkal, hogy mindebből majd kikeredjen egy amolyan „én már akkor is megmondtam” vagy „én már akkor is világosan láttam” önigazolás, hanem hogy a befogadó horizontját tágítsa, rámutasson, hogy ugyanannak a dolognak, jelenségnek bizony többféle jelentése és jelentősége van.

Mindezek alapján először azt mondhatnám, hogy Róna Péter okos. Hiszen a maga eszével és szorgalmával, a nyílt, tanulni kész, a tudást kritikusan, önmagán áteresztve használó személyiségével érte el mindezt. Csakhogy ma, már évizednél régebben a reklámok és a marketing makutyi dumáinak fényében az okos jelzőt kisajátították a családi költségvetések, a megspórolt fillérek világában uralkodó háziasszonyok számára: dönts okosan, aki okos, szappannal mos, vagy éppen egy hipermarketlánc használja ki olcsón a neve és az okosan szó közötti rímet.

Róna Péter őszinte, mondhatom a továbbiakban, hiszen őszintén, köntörfalazás nélkül válaszol, de nagyon izgalmasan. Néha a válaszával már kötelezően követendő utat nyit a következő válasz számára, máskor viszont úgy zárja be a gondolatot, hogy igenis lehetőséget ad a következő, a beszélgetést átfordító, más irányba terelő új kérdésnek. És bátor: olyasmiket mond ki, amiket manapság kevesen mernek vagy akarnak. Hiszen találkozott és beszélgetett a rendszerváltás utáni minden magyar a csúcshatalomban levő személyiséggel, mindegyikhez volt viszonyulása, mindegyikről van véleménye, és ezt nem titkolja.

Antall József rátarti, a világot kioktatni akaró, Orbán Viktor a hatalom megszerzését és megtartását mindennél magasabbra helyező személyiségén és törekvésein át Horn Gyula plebejus önazonosságáig mindent megfogalmaz és bemutat. Igenis bátor a kiállása Horn mellett, akiről elmondja, hogy ő volt a rendszerváltás utáni egyetlen politikus, aki értette és megértette a potenciális vesztesek helyzetét, aki senkit nem akart az út szélén hagyni, akinek volt valódi (a későbbi folyamatok elemzése alapján nagyon is igazolt) kapitalizmuskritikája, akivel amúgy ideológiailag semmiben nem értett egyet, de az életében történteket megértve el tudta fogadni az álláspontját.

Annak van jelentősége, hogy Rónának Orbánnal szemben a legkritikusabb a véleménye (persze a politika berkein belül, mert amúgy Bokros Lajos és Békesi László ott áll az élen a sorban, ha közgazdaság-tudományról van szó), de a miniszterelnökök nem közgazdászok. Sokszor nem is érdekli őket a gazdaság.

De miért nem érdekli őket a jog, különösen a nemzetközi jog, hiszen ezen a téren az országot kell pozícionálni? Rónának erről is van tudományosan megalapozott véleménye. Megint csak: el kell olvasni a könyvet, és az még szellemi erőfeszítést is igényel.

Ha interjúkötetről van szó, muszáj szót ejteni a kérdezőről is. A jó kérdező nem a végletekig felkészült. Nem azt kell tudni, hogy nehéz szülés volt-e az alany világrajötte. Azt sem, hogy milyen viszonyban volt a diáktársaival, vagy a tanáraival. Azt meg végképp nem, hogy tizenöt évvel korábban ennek vagy annak nyilatkozva mit mondott, és ezt ma hogyan látja, értékeli. A jó kérdezőnek arra kell rákérdeznie, amire valóban kíváncsi. Úgy, hogy közben nem feledkezhet meg róla: ő a kívülállót, a potenciális befogadót, magát az olvasót, a laikust képviseli.

Ezért nem szeretem, ha a beszélgetők nyomtatásban is tegeződnek. Magánügyem, de százakkal tegeződtem olyanokkal, akikkel végül interjút készítettem, de nyomtatásban mindig magázódtunk, és ennek okát mindig meg is magyaráztam. Szerkeztői hibának tartom, hogy erről nem győzte meg végül a kérdezőt.

Hanem L. Murányi László nagyon tud kérdezni. Leginkább aláveti magát a beszélgetés dinamikájának, de olykor jelzi, hogy mi a személyes viszonya a kérdéshez, miért éppen arra kíváncsi. Hiteles tehát. Elfogult vagyok vele, nem tagadom. A korai szárnypróbálgatásai óta figyelem a munkásságát, a vidéki, mélyről indult újságíróét. Azét, aki még hittel vallotta és meg is tartotta, hogy az újságírónak elsősorban írnia kell tudni. Nyelvi és fogalmi tisztasággal. Mivel tudom, hogy a ma még meglévő szűk olvasói rétegben elsősorban azt kérik számon a szakmán, hogy miért nem mutat utat, eligazítást a nyelvet tisztelők számára, L. Murányi Laci kezét meg kell szorítanom, hogy őrzi a lángot.

És azért is, hogy megmutatta Róna Pétert kérdezve: a kapitalizmusban a hatalom a kapitalistáké, akik lehetnek jobbak és rosszabbak, de igazán jók nem. Megválaszolta a kérdést osztály, társadalom és személyi szinten is. Ennél többre most egy ilyen könyv aligha vállalkozhatott. Minden más az olvasóra van bízva.