Az európai parlamenti választások nyomán borítékolhatóan marginalizálódik a hazai kormányzó pártszövetség. A belga főváros sikertelen elfoglalása után a kormányszóvivő csak azt tudja mondani, hogy „megvetettük a lábunkat, nagy hadművelet ez”. Mark Ruttéval pedig már nem, mint „holland fickóval”, hanem mint a NATO leendő főtitkárával kénytelen tárgyalni a jelenlegi magyar miniszterelnök. A nemzetközi fiaskók sorozatát begyűjtő magyar politikai vezetés érthetően nem szívesen emlékszik arra, hogy nem is olyan régen, pár évtizeddel ezelőtt Magyarország történelmet írt, a kontinens megbecsült úttörő állama volt. Ennek felidézése helyett inkább agyonhallgatja, megpróbálja meg nem történtté tenni, illetve történelemhamisítással igyekszik a saját érdemeként feltüntetni mindazt, ami a rendszerváltoztatás időszakában végbement. Állításunk alátámasztására kollégánk, Trom András felidézi a vasfüggöny felszámolásának folyamatát és Balázs Péter egykori nagykövet, volt külügyminiszter, majd EU-biztos segítségével is tételesen cáfolja azt a narratívát, ami Orbán Viktor rendszerváltásban játszott szerepét az egekbe emeli. (A nyitó képhez: Lobenwein Tamás/MTI Foto történelmi értékű felvétele a sopronkőhidai páneurópai piknik alkalmával készült, amikor az ideiglenesen megnyitott határszakaszon keletnémet állampolgárok százai rohantak át Ausztriába.)
Harmincöt éve, 1989. május 2-án Hegyeshalomban nemzetközi sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar–osztrák határon megkezdődött az elektromos műszaki határzár felszámolása. Ez már olyan régen történt, hogy a magyar sajtó az idén – e részleges jubileum dacára – egyáltalán nem emlékezett meg róla.
Június 27-én pedig a 35. évfordulója lesz annak, hogy Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter Sopronnál személyesen is átvágta a vasfüggönyt. A számos országból erre az eseményre Sopronba utazó újságíró előtt végrehajtott demonstratív külügyminiszteri akció szimbolikus és egyben történelmi pillanat volt. A vasfüggöny fokozatos felszámolásával átjárhatóvá vált határon 1989 nyarán naponta egyre több keletnémet állampolgár szökött át Ausztriába, majd onnan a Német Szövetségi Köztársaságba.
A Múlt-kor történelmi magazin a vasfüggöny lebontásának 25. évfordulójára emlékeztetve, 2014. június 27-én azt is felidézte, hogy a határzár-megnyitás folyamatának betetőzése volt a Fertő-tó melletti Fertőrákoson 1989. augusztus 19-én a Páneurópai Piknik megrendezése. A határok nélküli Európa mielőbbi létrejöttét, a közös európaiság kialakulását szorgalmazó találkozó alkalmából Ausztria és Magyarország is beleegyezett, hogy három órányi időtartamra szimbolikusan megnyitnak egy határátkelőt Szentmargitbánya (Sankt Margarethen im Burgenland) és Sopronkőhida között. A szögesdrótot jelképesen a Páneurópai Unió főtitkára, Walburga Habsburg Douglas vágta át, majd egy magyar küldöttség átment a határ osztrák oldalára. Ott ugyancsak jelképesen kaput nyitottak, majd a delegáció a szabad határon át osztrák polgárokkal együtt érkezett vissza a népünnepség színhelyére.
Ezután hangzott el Habsburg Ottónak, az Európai Parlament képviselőjének, a Páneurópai Unió elnökének és Pozsgay Imre államminiszternek az üzenete és a találkozót rendező Magyar Demokrata Fórum és Páneurópai Unió felhívása.
Akkor, a rendezvény alkalmából ideiglenesen megnyitott határon kilencszáz NDK-állampolgár tódult át Ausztriába. A rendezvény ezért került be a világsajtóba. A határőrök tanácstalanok voltak, mivel a határnyitás nem a keletnémetek kiengedésére szolgált, így sem a megállításukra, sem átengedésére nem kaptak utasítást. Végül a helyi parancsnok – a váratlan helyzetben nem kevés bátorsággal – megtiltotta az akkor még érvényben lévő fegyverhasználatot, s így a felszabadult ünneplés nem fordult tragédiába.
A Magyarországon tartózkodó, Nyugatra vágyó keletnémetek ügyét persze nem oldhatta meg a piknik nyújtotta távozási alkalom, jóllehet, még a rendezvény utáni napokban is százak léptek át a zöld határon. E fölött a határőrök mindkét oldalon szemet hunytak. A magyar hatóságok azt is engedélyezték, hogy a budapesti nyugatnémet külképviseleten tartózkodók közül több, mint százan kiutazhassanak, de még így is sok ezer, hazánkban tartózkodó NDK-állampolgár sorsa maradt megoldatlan. A problémáról 1989. augusztus 25-én a Köln melletti gymnichi kastélyban tárgyalt Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter Helmut Kohl szövetségi kancellárral és Hans-Dietrich Genscher alkancellár-külügyminiszterrel.
A magyar kormány ezt követően szeptember 9-én úgy döntött: ideiglenes jelleggel felfüggeszti az 1969-ben kötött magyar–NDK megállapodás határátlépésre vonatkozó pontjainak hatályát. Ezzel elhárult a jogi akadály, s az NDK polgárait minden olyan államba kiengedték Magyarországról, amelyek engedélyezték be- vagy átutazásukat.
A kormány döntését szeptember 10-én este jelentette be Horn Gyula a televízióban, az intézkedés szeptember 11-én 0 órakor lépett hatályba. Három nap alatt 12 ezer NDK-állampolgár távozott Ausztrián át az NSZK-ba, november végéig pedig mintegy 60-70 ezer keletnémet hagyta el hazáját Magyarországon keresztül. Az NDK, Csehszlovákia és Románia élesen tiltakozott, a nyugati sajtó viszont a keleti blokk kezdődő bomlásának jeleként értékelte és üdvözölte a magyar lépést. A felgyorsult eseményeket objektíven ismertető „Múlt-kor” azt is közölte: 1989. szeptember 30-án az NDK kormánya hozzájárult, hogy az NSZK prágai és varsói követségén menedéket kereső 4 ezer állampolgára vasúton, az NDK területén át Nyugatra távozhasson. Tüntetések sora után, november 9-én leomlott a berlini fal, a következő hetekben, hónapokban sorra megbuktak a kelet-európai kommunista rendszerek.
A rendszerváltás utáni harmadik kormányt 1998-ban már Orbán Viktor alakíthatta meg. Megkezdődött a kevesebb, mint egy évtizeddel korábbi események átértékelése, átszínezése. Ennek egyik jellemző példája volt Orbán Viktor kitüntetése az Új Atlanti Kezdeményezés Szabadság-díjával. Szemerkényi Réka, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára a díj odaítélését a következőkkel indokolta: „Ez az egyik első kézzelfogható elismerése Orbán Viktor rendszerváltásban betöltött szerepének. A határok megnyitásához elvezető politikai légkört az akkori ellenzék alakította ki. Az akkori vezetésnek nem volt sok választási lehetősége.”
Megkérdeztem az államtitkár érveléséről Balázs Péter egykori németországi nagykövetet. A vele készített interjú vonatkozó része a Világgazdaság című napilapban terjesztett, 2001. júniusában megjelent, általam szerkesztett Németország országmellékletben olvasható. Idézem:
„Mi a véleménye az események ily módon való beállításáról, erről a helyzetértékeIésről?
Nagyköveti működésem során az 1989-i határnyitás minden jelentősebb magyar szereplője megfordult Németországban. Számos helyen kaptak elismerést, kitüntetést. Emlékműsorokat tartottak. A tizedik évfordulót még Németországban éltem át, tehát nagyon sok német érintettel személyesen is beszélhettem. Igyekeztem megismerni a téma német irodalmát. Aki a valóságra kíváncsi, annak igen kitűnő német monográfiákat tudok ajánlani, amelyek pártatlanul, történészi pontossággal elemzik végig az akkori folyamatokat. Mindebből világosan kiderül, hogy a határnyitást, ami döntő módon lendítette elő a német egyesítést, az akkori magyar politikai vezetés lépte meg saját meggyőződésből, a helyzet helyes felismerése alapján.
Vasfüggönybontás, 1989. június 27.: Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter munkában. (Foto: Matusz Károly/MTI)
lgen fontos jelzés volt, például, a műszaki határzár lebontása 1989. júniusában, amiről még az MSZMP Politikai Bizottsága döntött. Kapóra jött számára, hogy kiderült: a műszaki határzár teljesen elavult. A Páneurópai Pikniket szervezői, így Pozsgay lmre és Habsburg Ottó annyira kockázatosnak tartották, hogy a rendezvényen személyesen nem vettek részt, csak küldöttjeik képviselték őket. A rendezvény teszt volt arra, hogy a magyar és az osztrák határőrség hogyan tud kezelni egy ilyen helyzetet.
A határ megnyitásáról az érdemi tárgyalásokat a Németh-kormány folytatta le, és tudható, hogy ellentétben a műszaki határzár lebontásával, a határnyitás kezdeményezője már nem a párt, hanem a kormány volt. Minden döntés vezető kormánypolitikusok informális kapcsolataiban született – hangsúlyozza a német irodalom. Ezeket a döntéseket intenzív egyeztetés kísérte az NSZK-val, az NDK-val, Ausztriával és a Szovjetunióval – ez ma már közismert. Mindez része volt a rendszerváltásnak, annak a folyamatnak, ami Magyarországon harmonikusan, szinte közmegegyezéssel haladt előre.
A légkört természetesen formálta Nagy lmre és társainak újratemetése, de ugyanúgy formálta a G7-ek 1989. júliusi csúcstalálkozója is, amelyen a Nyugat kimondta, hogy Lengyelországban és Magyarországon rendszerváltás folyik, és ezért ezt a két országot fel kell karolni.
Mindezt és az egyéb okokat – például rengeteg NDK-beli menekült volt Magyarországon, aki fázott a kempingekben – utólag az akkori ébredező, formálódó ellenzék javára írni nem más, mint tájékozatlanság vagy gyermeteg túlzás. A folyamat ennél sokkal összetettebb volt, ezért történelmietlen dolog elvitatni Németh Miklós és Horn Gyula szerepét.
Azt is sajnálatosnak tartom, hogy az esemény tizedik évfordulóján, amikor Schröder kancellár is eljött Magyarországra, a kormányzatban nem volt annyi nagyvonalúság, hogy az Országgyűlés üléstermében az ünnepségen ennek a két magyar politikusnak szót adott volna. Mi több, még a nevüket sem volt szabad ott megemlíteni, csak közvetve lehetett rájuk utalni. Végül is ez a görcsös félelem volt korábbi szerepük elismerése.”