(Írta: Futó Piros/ujnepszabadsag.com) Álmomban is szaladok. Futok. Nappalaimban már képzelődöm, hallucinálok, a legnagyobb csendben is a betegfigyelő monitorok pittyegő hangját hallom otthon. Forgolódom napközben ágyamban a nehéz éjszakai műszakok után. Pár órás alvás, de milyen az emberi agy: betegeimmel álmodom, mint ahogy szabadnapjaimon gyakran előfordul, azt álmodom,
hogy dolgozom.
Nem csoda, fáradtan ébredek…hogy induljak vissza. Ugyanoda. Leesnek az ágyról, magukra döntenek infúziós állványt, jobb esetben kitépkednek mindent magukból, vagy a kórterem közepére kakilnak, bő,
hígat. Mások kétpercenként nyomják a nővérhívót. És mérik az időt, hány perc múlva megy a nővér.
Ötpercenként nem normális dolgokkal foglalkozom: ez egy sima belgyógyászati osztály, nem pszichiátria, de diliház. Fél óránként újabb akut beteg érkezik. Én vagyok csak, és egy rezidens. Minden bajra, ezen a negyvenágyas osztályon.
Éjszaka. Branülöket szúrok, vért veszek, adminisztrálok, intézek, katétert vezetek fel, nyugtatok, gyógyszert adok, infúziókat kötök be, megadom a terápiákat. Hajnalban még le is kéne mosdatnom őket, pelenkacserék, amik kivétel nélkül teli vannak, de nem megy, ezért üvöltenek velem a rokonok, hogy hát hiába készítették ki a tiszta hálóinget, három napja mégis ugyanaz van a mamán.
Ez a mama csak egy a sokból, aki éjjelente elindul, csak úgy: mászkál, tele szerelékkel, csöpögő infúzióval, mindent kiszakítva magából, mert miért nem állok ott mind a negyven beteg mellett én? Mire mindenkitől leveszem a hajnali laborokat, már reggel hat, talán soha nem mennék haza, itt laknék, élnék, ezen a kórházi osztályon, ezen a Külön Bolygón, a magyarországi egészségügy univerzumában. És csinálnám, csinálnám, csinálnám, aztán énmagam is idekerülnék, kikészülve betegen, de akkor meg ki látná el a betegeimet, ráadásul még engem is?
– Mondják, miért nem segítenek a nagyijuknak lefürdeni? – kérdem naivan a családot.
– Mert akkor kezet kellene mosnunk utána – kaptam a választ egyszer. Csináljam én. Ezért kapom a fizetésem.
Jól jött a fizetésemelés, 18 százalék. Az első hónap jó volt. Öröm. Aztán kiderült, kamu az egész. Minél magasabb a munkabér, annál többet vonnak le adó- és járulék címen, 33 százalékot. Orbán egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Majd az intézmény csökkentette a pótlékokat, vagyis emelés nuku.
Váltótársam, Zoli fogalmazta meg egyik reggel a valóságot: – Figyelj, Piros, mi itt csak statiszták vagyunk, kórházi díszletek között, statisztapénzért. Ez van.
Zoli életpályája több mint érdekes. Húsz éve dolgozik az egészségügyben, az Egyesült Államokból igazolt át egy németországi egyetemre, ahol nővéreket oktatott, majd Magyarországon lett kórházi vezető. Később vállalkozott, de Magyarországon ez kiszámíthatatlan jövő, egzisztencia, ezért visszatért a szakmájába, betegágy mellé dolgozni az irodákból.
Minden kórházi osztályon minden területnek, megvan a maga gazdája, a hűtőké, a gyógyszerszekrényeké stb. Zoli megkapta a betegvécéket. Nem, nem a takarítónő, hanem Zoltán, a felsőfokú végzettségű ápoló munkatársam.
– Valamelyik szabadnapomon bemegyek, kifugázom a csempéket, nem is tudom, ki is pucolom őket majd reggelente – lelkesedett a nem mindennapi feladatért, műszak után pedig rohant a háztartási boltba hypót vásárolni.
Ami engem illet, megvárom a következő fizetést, megnézem a bérpapírt, van egy olyan megérzésem, inkább elmegyek valahova pénztárosnak, vagy árufeltőtőnek, és soha többé nem akarok számomra ismeretlen emberéletekért felelni. Mert azt kevesen tudják, a mi szakmánkban egy apró hiba, és a börtönnel játszunk. Három plusz 3 évet tanulunk, kötelező továbbképzések vannak, majdnem annyi, mint az általános orvos szakon a doktoroknak az egyetemen.
Friss hír: március 1-jétől emelnék a béremet! A klasszikus bértábla megszűnnék, 440-770 ezerig határoznák meg a bruttó fizetést az én kategóriámban.
Ez a mi olvasatunkban azt jelenti: pofára osztanák a béreket, hiszen a jövőben már a szolgálati idő nem fog számítani. Nem kell megvárni ezt.
Kiegészítés: mi, ápolónők, tudjuk, hogy kik a magyarországi egészségügy igazi arcai. A Takarítónő, aki a magatehetetlen betegnek kávét visz kérésére az automatából, és az a Mobilis Fekvőtárs a kórteremben, aki tud vinni egy pohár vizet a szobatársának. A professzori, főorvosi borítékok kora leáldozott. A beteg pedig azt sem tudja: az ápolói létszám enyhítésére sokszor irodisták, megfelelő végzettség és kompetencia nélkül látják el őket, másodállásban, ugyanazon munkahelyen. Előfordul kórházakban, hogy pl. fogászati asszisztensek vesznek vért, és kötik be az infúziókat. De az is megtörténik állami kórházakban, hogy nyolc általánost végzett segédápolók teszik meg ugyanezt, mert nincs ellenőrzés, adott kórházi osztály nem teheti meg azt, hogy szakdolgozóhiány miatt bezár.
Van tudomásom róla, hogy azért kellett alkalmazni valakit napi 8 órában, mert főiskolát végzett. Az, hogy szülésznő volt, kit érdekelt. Az intenzív osztályon rendeleti előírás, s a működési feltételekben is megszabják, hogy diplomás nővér kell. Meg azt is, mennyi középfokú végzettségűre és segédápolóra van szükség.
A valóság tehát: megfelelő személyzet csak papíron volt. Van.