Az ENSZ Biztonsági Tanácsában eltöltött két esztendőmben (1992–93) napirendünket a jugoszláv rémdráma uralta, s annak is „csúcspontja”, mindaz, ami Bosznia-Hercegovinában történt. A 15 tagú testület által az 1993-ban a helyszínre kiutazott hattagú küldöttség tagjaként (lásd az alábbi képet; e cikk szerzője jobbról a harmadik) közvetlen közelről volt alkalmam látni, megtapasztalni az akkori s ottani állapotokat, amikről részletesen írtam is a néhány évvel később megjelent könyvemben. Küldöttségünk vezetője, Venezuela nagykövete, a Biztonsági Tanácsnak készített jelentésében a látottakat „lassú ütemű emberirtásnak” („slow-motion genocide”) nevezte, pedig akkor még csak nem is sejthettük, mi fog történni két év múlva…

Ami később, 1995 júliusában bekövetkezett, azt a világszervezet Nemzetközi Bírósága emberirtásnak nevezte, pokoli állapotnak, mi az emberi történelem lesötétebb lapjai közé tartozik. Nekem – és ez az érzés azóta is állandóan visszaköszön – nagyon nehéz volt felfogni s megérteni, hogy a 20. század végén, két világháború örökségével emlékezetünkben, hogyan történhetett meg ilyen embertelen és véres tragédia itt, Európa közepén, hazánk közvetlen szomszédságában.

A rengeteg áldozatot követelt, véres gyűlölködés egy tőről fakadt, azonos etnikai eredetű és nyelvű boszniai közösségek között tört ki, amiknek csupán a vallása volt eltérő. Ennek a katasztrófának az lett a következménye, hogy az egymásnak okozott sebek máig nem hegedtek be. Ma is azt látjuk-tapasztaljuk, hogy Bosznia-Hercegovina még mindig tekinthető jól működő államnak, mert megosztja az ott élőket a gyilkos, nacionalista retorika. Máig léteznek olyan erők, amelyek a kínnal-keservvel létrehozott 1995-i daytoni békemegállapodást szeretnék semmissé tenni, és a két részből álló, a bosnyák–horvát és a szerb – hivatalos nevén Republika Srpska – autonóm területek közül az utóbbit az országból kihasítani és Szerbiához csatlakoztatni. Sajnos, még nem felejtődött el az a nem hivatalos, de a múlt században gyakran használt kifejezés, ami szerint a Balkán „Európa lágy alsóteste”.

Az ENSZ a múlt esztendőkben nem is egyszer foglalkozott a volt Jugoszlávia politikai és biztonsági hagyatékaival. Ebben a folyamatban kiemelkedő helyet kapott a boszniai állapot, a megszívelendő intés, hogy ne felejtsük a múlt évtizedek tanulságait és ne engedjük erőre kapni a leselkedő idegengyűlölő, kirekesztő erőket, amik máig jelen vannak világunkban.

A többi között ezt a célt szolgálta az ENSZ Közgyűlésében a Németország és Ruanda által beterjesztett az a határozati javaslat, ami július 11-ét a boszniai emberirtás nemzetközi emléknapjává nevezné ki. A javaslatot a minap többségi szavazattal el is fogadták a tagállamok: 84-en voltak mellette – köztük Chile, Kolumbia, Egyiptom, Indonézia, Irán, Irak, Jordánia, Pakisztán, Vietnam, Szaúd-Arábia, Dél-Afrika… Ám szép számmal voltak tartózkodók is: Algéria, Örményország, Argentína, Etiópia, India, Mexikó, Mongólia, az Egyesült Arab Emírségek stb.

Külön-külön lehetne megkérdezni, mi motiválta ezen államok támogatását vagy tartózkodását, ami, lássuk be, egy erősen töredező nemzetközi közösség arcát jeleníti meg. Nyilván nagyobb érdeklődéssel vesszük tudomásul azokat a politikai magatartásokat, amik a szrebrenicai eseményt földrajzi és politikai okokból is közelebb érzik magukhoz.

A boszniai népirtás örök emléke: sírok százai a temetőkben.

Nos, az európai földrészen mindössze Görögország, Ciprus és Szlovákia tartózkodott. Viszont a nemmel szavazó 19 ország között fölrészünkről – nem váratlanul – ott sorakozik Oroszország, Belarusz és Szerbia, továbbá egy EU-tagállam: Magyarország… És ebben a csoportban találjuk még mások mellett Kínát, Szíriát, Kubát, Nicaraguát meg Malit is. A javaslatot ellenzők fő érve az volt, hogy elfogadása növelné a régió instabilitását.

Ez az „érv”, bizony, elgondolkodtatja ez embert, hogy merre halad is a magyar külpolitika, egyben látlelet is mai világunkról: újra nagy kihívások előtt állunk.