Matiné az Operettben: Dióbél királyfi félárnyékban

Tegnapi jegyzetem jó véleményt formált a Diótörő Erkel színházbeli előadásáról. Felhoztam, hogy ezt a balettet az Operettszínház is fölvette a repertoárjába, és ennek lehetnek akár politikai mellékzöngéi, motivációi és következményei.

Fair play dolga, hogy hallgattassék meg (itt pedig láttassék) a másik fél is. Meglepetésemre jegyet kaptam az Operettszínház ma délelőtti előadására. Illik, talán elvárható az észrevételeimet megosztani erről a más(od)ik produkcióról is.

Lesújtó véleményem van róla; annak ellenére is, hogy a közönség vastapssal köszön(töt)te meg a színház újsütetű igyekezetét. Sikernek látta azt, amiben én zömmel tengernyi hibát, malőrt, felszínességet és ürességet, olcsóságot és koncepciótlanságot láttam.

Lesznek érveim, konkrét kifogásaim a színpadi megjelenítés számos fogyatékosságáról; akkor is, ha tudom: aki a gyermekével jutalomból örülni megy „a” színházba, nem akad fenn minden gubancon, melléfogáson. A legkisebb baki tán az volt, hogy terven felül leesett a magasból egy ezüst gömb, de szerencsére senki sem sérült meg tőle. Égi jel lehetett.

Nálam az előadás a 10-es skálán 4,5 pontot ér(demel). Majdnem kár a benzinért.

Kezdem a jó hírekkel, a pozitív vonatkozásokkal. Telt ház volt. A szünetben nem túl sokan kérték ki a kabátjukat; vegyük úgy, hogy néhányan csak dohányozni mentek ki a ház elé. Kitűnő volt a zene, Pfeiffer Gyula mesterien dirigált(a).  

A férfitáncosok nagy többsége szépen teljesített; ugrásaik emberesek voltak. Nem volt elnyújtott produkció; mindössze kétszer 50 percbe, két felvonásba sűrítették a Csajkovszkij zenéje által megkövetelt előadásidőt. Az ún. nemzetek szóló táncai jók voltak; főleg a spanyol és az orosz táncvariációk hozták az adott nemzet ismert karakterét. A távol-keleti (japán?) tánc ugribugrija viszont inkább fitnesz-gyakorlatot imitált. (A darabból a francia tánc kézen-közön eltűnt.) 

Az Egérkirály színpapi lénye, mozgása, szóló és „társas” harci tánca plasztikus, hihető, ő jó és fontos alakja a darabnak. Kevesen vannak rajta kívül még ilyenek. Újszerű volt a nagyszalagos denevér-kartánc is, tölteléknek megfelel az ilyen. Előny talán, hogy az amúgy nagyrészt vetített, ötlettelen háttér nem került sokba. Díszletként van egy kósza karácsonyfa, van monstre fotel, sőt a nagymamát gurító szék is, meg hátul heverő, gyertyatartó, de minek; és tömegével ajándékokat jelképező dobozok.  Innováció nincsen. A színház cateringje viszont príma; a perec isteni volt.

Nyüzsögnek ugyanakkor – szerintem – a hibák, a gyengeségek, a kezdetlegességek, és főként az a baj, ami nincs benne az előadásban.

Lássuk! Az egész produkció mintha lassított felvételen folynék. Nincs tempó, nincs virtuózitás, elmaradnak a zene adta bravúr-számok. Karban történő táncoknál ritka az összhang, olykor nincsenek (liba)sorban a táncosok. Nem azonosan emelkednek, nem is túl magasra: a 12 pár mozgását sem sikerült kifogástalanul begyakorol(tat)ni.

Mintha ólom lenne a lányok cipőjében, avagy mágnes a deszkán; egészen ritka, hogy a talajtól 15 centinyire el tudnak emelkedni ugrás közben. Legyőzi őket a gravitáció vagy a félsz a bakitól; de hát ez mégsem egy vidéki kultúrház linóleumpadlója, hanem a Budapesti Operettszínház.

Tovább menve: miként az Erkel színpadja kevés, szűk nagyobb tánckarok mozgására, akként az Operetté egyenesen alkalmatlan ennek akár a felét is befogadni. Szegényes a látvány, semmi katarzis. Üresen, járkálással is telnek mesés zenei percek.

A hely szellemétől eltekintve is láttam koncepcionális problémát, bár meglehet, hogy nincs benne igazam. A műfaj vitán felül mese-balett. Egy gyermeklány karácsony éji álma a főmenü, nem okvetlenül rémálom tehát. Ellenben harcos-ütközős színpadi horrornak lehetünk a tanúi; a publikum 3–8 éves nézőit is ideértve. A műsort 6 éves kortól ajánlják!? És akkor?! Nem a 6 uszkve 12-es karikát hiányolom, hanem a belátást. Érdemes vajon kiskorúakat nekik nem való trükkel sokkolni: voltaképpen öncélú hatáskeltéssel?  Ugyanezt: ti. a felesleges önkényeskedést kifogásolom a Pókember idegen szerepével és még inkább az Alien-kinézetű Robot színre hurcolásával is. (Ember)áldozat a modernkedés, a srácok megnyerésének sanda szándékával? Megéri?

Szólni érdemes a nem felnőtt (MTE-s táncegyetemista és 10-en aluli) szereplők bevetéséről is. Egyfelől érződik a nagy drukk, mint amikor év végi beszámolót kell benyújtani, a tanszék nem vár. Másfelől, ha drillben kell mutatni valamit, hogyha szigorú számonkérés a teljesítés, akkor nincsen játék. Rossz volt nézni, amint a deszkákon a kis szereplők örömtelenül, kötelességtudóan, mereven és mosolytalanul jönnek-mennek.

Az is tán ennek a rovására írható, hogy a színen rendkívül sok az a jelenet, amikor a játszók tapsolnak össze-vissza, s nem őket a publikum. Hasonlóképpen: ötletes mozgás hiányában kezek erdeje kúszik a magasba; majd mindenki integet, pózol, a levegőt bokszolja, mintha búcsúzkodnék, de mégse megy sehová. Nem rokonszenves az sem, hogy az első felvonás végeztével egyre-másra kijönnek a függöny elé az elvárt tapsot bevasalni a szereplők. Ki szabta meg vajon ezt, s miért. Muszáj?

A két főszereplő teljesítménye külön értékelést kap. A férfi: Diótörő hercege (Gallai Zsolt) jó formában van, energikus, tisztán táncol, emel, lép és forog; kiváló partnere és kisegítője a Klára hercegnőt alakító Kozmér Alexandrának.

Kozmér művésznőről azt írja az Operett brosúrája, hogy „a Magyar Állami Operaház első magántáncosa”, ami rang, de nem időszerű titulus. Nagyon nehéz lehetett neki a balett-színpadra visszajutni; látszik, hogy súlyban, akaratban sokat tett érte. Ám mindez a színpadon nem kamatozik, nem hoz tőle áttörést. Egy adott merev mosollyal táncolja végig a szerepét. Mind e közben, a spicceléseknél a „szabad lába” nemigen emelkedik a térdmagasság fölé. Forgásai lassúak, fordulatai kevesek, a talajt tánc közben csak arasznyira és néha bizonytalanul hagyja el. Talán ötször veszi igénybe fő fegyverét, a vertikális állást egy lábon; és számos ízben, üdvözült mosollyal hordoztatja magát ide-oda a színen a partnerével.

Monoton, kevés, alibi is talán. Elismerem: a nézőtér vastapsát megkapja. Ám volt, aki a nézőtéren betemette az arcát. Sok még a tennivalója – ha egyáltalán van hová – a minőségi visszatéréshez.

Kerülném, hogy összemérjem a színéről és fonákjáról az Erkel és az Operett produkcióját. Két összetevőt, mércét mégis meg kell említenem:  

1. Az Erkelben, helyszűke miatt mindössze 24 hópehely-táncosnő produkált parádés kartáncot. Az Operettben valami hasonlót, alig több, mint középiskolás fokon 12 hölgy-táncos próbált keretbe foglalni; mérsékelt sikerrel.

2. Végül: az Erkelben, a sztorihoz és a zenéhez híven, meseszép zárójelenet ad finálét, melyben a kis lány, „álommanó” felébred, és el sem kell döntenie, hogy mi volt álom és mi volna a karácsonyi valóság. Az operettben slusszként előkerül a maxi-fotel, benne ül a lány, ölében a diótörő-figura, kevesen maradtak, majd hátulról kap ez meg az a fejére a varázspálcával. Ennyi!?

Főbb alkotók és közreműködők: Csajkovszkij, Diótörő, mesebalett két (!) felvonásban, a Budapesti Operettszínházban. Rendező-koreográfus Harangozó Gyula, dirigens Pfeiffer Gyula; a főbb szerepekben pedig: Kozmér Alexandra, Gallai Zsolt; közreműködnek a Magyar Táncművészeti Egyetem végzős növendékei, plusz a Budapesti Operettszínház balettkara és zenekara.