Sokan, sokféleképpen emlékezünk a múltra: a Kádár-korszakra, a Rákosi-érára és aki már akkor is élt – a Horthy-korra. E szubjektív szempontokat is szóba hozta a történész Romsics Ignác, amikor ma a budapesti Sajtóházban górcső alá vette az ellentengernagy nevével fémjelzett mintegy negyed évszázadot.
Prof. dr. Romsics Ignác.
A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) rangidős tollforgatói azért látták vendégül Romsics Ignácot, hogy értelmezze, vegye górcső alá számukra is a ma újra a viták kereszttüzében álló 20. századi korszakot. A jeles tudóstól (divatos fordulattal élve: sztártörténésztől) természetesen nem azt várták, hogy szaporítsa a sommás megítélések számát. Hiszen a második világháborútól évtizedeken keresztül csak negatív jelzőkkel szabadott illetni: országvesztő, nácibarát, népelnyomó stb.
A Horthy-képet, a második világháborús szerepvállalást a hivatalos tudomány csak a kései Kádár-korban kezdte árnyalni, 1990-et követően pedig életrajzok, tanulmányok tucatjai láttak napvilágot. És ma akadnak, akik a vállukra emelik.
Mint Romsics professzor utalt rá, a hitleri Németországgal kollaboráló vezetőknek különböző sors jutott osztályrészül. A francia Pétaint először halálra ítélték, majd de Gaulle közbenjárására kegyelmet kapott, végül felmentették. A román Antonescut 1946-ban háborús bűnösként kivégezték, a sokáig németbarát finn Mannerheim marsallból köztársasági elnök lett, amiben szerepet játszhatott, hogy nem vett részt Htiler oldalán Leningrád ostromában.
Magyar kisdiákok az auschwitzi rámpán.
Horthynak állítólag maga Sztálin kegyelmezett meg, a nürnbergi pernek sem volt vádlottja, pedig engedélyezte – bár miután már elhurcolták a vidéki zsidóság százezreit – leállíttatta a deportálást, és Szálasinak átadva a hatalmat valóban pusztulásba taszította az országot.
Előadásában Romsics Ignác először időrendben tekintette át Horthy Miklós pályáját az aradi, majd szegedi ellenkormány 1919-i megalakulásától kormányzóvá történő megválasztásáig (1920), illetve a végzetes hatalomátadásig – 1944. október 16-án. Alapos tudóshoz illően bőségesen adatolta a húszas-harmincas évek történéseit. A számok tükrében nyilvánvalóvá tette, hogy – más választása nem lévén – a trianoni határok közé szorult ország talpra állításával kellett Horthynak és politikustársainak megbirkózniuk, ami voltaképpen sikerült is. A gazdasági konszolidáció vagyonadóval, progresszív fizetéscsökkentéssel és népszövetségi kölcsön igénybe vételével volt lehetséges. 1926 végén új pénzt (pengő) vezettek be, alapvetően át kellett formálni az ipar szerkezetét, miközben a mezőgazdasági struktúra alig változott. Megmaradt a nagybirtok-rendszer, de vidékfejlesztési programmal 200 ezer család juthatott új hajlékhoz, miközben a húszas években el kellett helyezni a több mint 400 ezer jövevény magyart, aki a határon túlról települt át.
Igazi sikertörténetnek számít az iskolaügy kezelése a második világháború előtt. Közismert, hogy falusi népiskolák tömeges létesítésével sikerült az írástudatlanságot nagymértékben visszaszorítani, három új egyetemet alapítottak, és megtöbbszöröződött a középiskolát végzettek száma.
A történészprofesszor utalt arra, hogy a 1920. évi numerus clausus-szal és az 1938-tól bevezetett zsidótörvényekkel – legalábbis részlegesen – kizárták, kiszorították a zsidókat a felsőoktatásból, eltávolították őket bizonyos állásokból. Ez összefüggött azzal a revíziós külpolitikával, amely német segítséggel remélte az elveszített területek, vagy ezek jó részének visszaszerzését. A következmények ismertek.
Tehát az első világháborús vereség után nem csupán sikerült életben maradnia a megkisebbedett Magyarországnak, hanem gazdaságilag föl is zárkózott az európai átlaghoz. Ugyanakkor azonban vezetői elodázták a földkérdést (több mint másfél millióan éltek mélyszegénységben), és az antiszemita politikával, a Szent István-i haza visszaszerzésére irányuló irredentizmussal milliókat vezettek tévútra.
Aki azért jött el a Sajtóházban tartott előadásra, hogy politikai állásfoglalást halljon Romsics Ignáctól, annak csalódnia kellett. Az igazi történész csak annyiban foglalkozik emlékezetpolitikával, hogy csokorba gyűjti a jelenségeket. Például azt, ahogyan 1990 után Bethlen István és Klebelsberg Kuno mellé helyezték/helyezik Horthy Miklós alakját – mint nagyformátumú politikust. Kenderesi újratemetésén, 1993-ban, a kormány hivatalosan nem képviseltette magát, de később a Jobbik feltűnésével megkezdődött a Horthy-kultusz. Utcát neveztek el róla több településen, szobrot/szobrokat állítottak neki. Az egyiket vörös festékkel öntötték le, és nyakába táblát akasztottak: „Háborús bűnös!”
Akad olyan település, ahol – Horthy ürügyén – felváltva próbálnak elégtételt venni egymáson holokauszt-túlélők és csendőrök leszármazottai.
A Horthy-korszak – velünk élő történelem….