Mit mondott halálos ágyán Antall Orbánnak?

(Ablonczy Bálint / valaszonline.hu) „Apám azt gondolta: az állam vezetőinek az a feladata, hogy felemelje azokat, akiknek kevesebb jutott, s ne leszálljon hozzájuk. A modern politikában ez teljesen máshogy van” – mondja a Válasz Online-nak Antall György. Antall József elsőszülött fia annak ellenére nem beszélt édesapjáról eddig részletesen a nyilvánosságban, hogy az első szabadon választott miniszterelnök „titkos tanácsosaként” sok mindent látott és hallott… (Antall György portréját Vörös Szabolcs készítette.)

„Nagyon veszélyes játék a politikát azzal elintézni, hogy a politika mocskos dolog, s minden politikus lop, csal és hazudik, ez ugyanis csak azoknak a politikusoknak ad menlevelet, akik tényleg lopnak, csalnak és hazudnak. Normákra – ha tetszik, erkölcsi normákra – a politikában éppúgy, mint az élet minden egyéb területén, akkor is szükség van, ha azokat kevesen tartják be. Normák nélkül nem lehet a normaszegést számonkérni” – mondja a harminc évvel ezelőtt miniszterelnöki esküt tett Antall József fia.

Megkérdeztük, Antall József halálos ágyán tényleg politikai örökösének tette-e meg Orbán Viktort. Antall György annyit válaszol, hogy valójában csak két tanácsot adott a haldokló miniszterelnök a fiatal ellenzéki vezetőnek…

– Egy-két emlékezésmorzsától eltekintve szinte soha nem beszélt nyilvánosan édesapjáról. Miért?

– Egy ideig az a tévképzetem volt, hogy a családi örökséget folytatva politikusi pályára kell lépnem. Van is egy dedikált Batthyány-kötetem az apámtól, amivel erre a jövőre utalt. 1994 és 1996 között erősen benne voltam az MDF, a KDNP használható része és az akkorra a jobboldali fordulatot már végrehajtó Fidesz összehozásán. Részem volt az MDF szakadásában, illetve az MDNP megalakításában is. Azt gondoltam, hogy Lezsák Sándor 1996-os elnökké választásával az MDF antalltalanítása folyik (ezt ma is így gondolom), ezért szakítottunk és megalapítottuk az MDNP-t – amelynek sorsa persze nem úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem. Idővel rájöttem, nem a politika az én hivatásom. Ügyvédként aztán 2000-től olyan helyen dolgoztam, ahol megígértették velem a közéleti visszafogottságot, és ez nagyon kényelmes helyzet volt számomra. A politika is más lett az általunk elképzelthez képest. Nagyon jól érzem magam a politikán kívül.

– Miben más most a politika?

– Mindenben. Nekünk sok illúziónk volt: a magunkfajta történész-szerű embereknek, akik a 19. századból tanulták a politikát, az nagy romantikus olajfestmények sorozatának tűnt. Holott a politika jobban hasonlít egy vágóhídra, a vérrel, a szagokkal és a látvánnyal együtt.

– Ezzel a hasonlattal össze is foglalta az Antall Józseffel kapcsolatos kritikákat. „Régi vágású úriember, aki nem értette a korszakát és akinek fogalma sem volt a politika vastörvényeiről.”

– Ez igaz is meg nem is. Egyrészt apám tényleg régi vágású úriember volt, aki nagyon nem illett bele a Kádár-rendszerben kialakult magyar társadalomba. Az 1990 előtti munkahelye, a Semmelweis Múzeum maga is egy különös sziget volt, ahol például nem volt MSZMP-alapszervezet, s az egyetlen párttag a múzeum fölé védőernyőt tartó Schultheisz Emil igazgató, később egészségügyi miniszter volt. De hát épp ez a lényeg: a Kádár-rendszer összeomlott, nem volt folytatható, sőt nem is lett volna szabad folytatni. Az 1945 utáni Németországot csak az a Konrad Adenauer vezethette ki a náci örökségből, aki összekötötte az új országot a nácizmus előtti köztársasággal. Sőt a régi birodalommal is, hiszen már 1917-ben főpolgármesterként dolgozott Kölnben, s a régi porosz felsőház tagja is volt. Az „Öreg”, ahogy az agg kancellárt hívták, amúgy is nagy példaképnek számított nálunk: apámnak voltaképpen az volt az ambíciója, hogy a saját felmenőin – illetve a szellemi felmenőin, a 19. századi magyar politika nagyjain – keresztül összekösse az 1947-48 körül elszakadt folytonosságot. Folytonosság nélkül ugyanis a múlt vétkeiből sem lehet okulni.

Nem volt naiv, csak éppen mélyen bízott az emberi értelemben: ha valamit értelmes szavakkal elmondunk, azt az emberek megértik és talán méltányolják.

Megdöbbentette az értetlenség, de még inkább a rosszhiszeműség, amivel minden egyes tettét és szavát az akkori sajtó fogadta. Pedig hol voltunk még a közösségi médiától! Amíg létezett nyomtatott sajtó, s az emberek újságokban, meg könyvekben közölték gondolataikat, volt egy természetes szűrő, de ma már nincs semmi…

(Az interjú itt folytatódik; tessék kattintani, nagyon értékes olvasmány!)