Mert mindenkivel megtörténhet, ami velünk, magyarokkal az elmúlt hét évben megtörtént. Azért van ez a lidércnyomás, mert nem figyeltünk egymásra.
Pedig, egyenként jó emberek lennénk: ha beteg gyereket, nyomorgó családot, sanyarú sorsú kiskutyát látunk a tévében, felháborodunk és segítünk.
De amikor a kétharmad belerúgott az egyenruhásokba, te hallgattál. Azt hitted, megúszhatod, ha befogod a szád, behúzod füled-farkad. Ha észrevétlenül meglapulsz.
Különben is: nem vagy tűzoltó, sem katona.
Nem lehet megúszni, mert mindenki sorra kerül.
Amikor megalázták a pedagógusokat, nem szóltál egy szót sem. Nem vagy tanár, azt hitted, kimaradsz a rosszból. Belegázoltak az egészségügyiekbe, a hajléktalanokba, a munkanélküliekbe, nem volt egy szavad sem. Nem vagy orvos, ápoló, gondoltad magadban, fedél még van a fejed fölött, munkád is van, igaz, megélni alig tudsz belőle.
Agyagba döngölték a földműveseket, a postásokat, a kéményseprőket. A mozdonyvezetőket, a buszsofőröket, az autósokat, a gyalogosokat. Az adósokat, a hitelezőket. A hivatásosokat, a civileket.
Kismamákat, nagymamákat.
Beletapostak a diákokba, és nem érezted, hogy mondanod kellene valamit. Nem vagy diák, a mások baja nem a te bajod. Mozdonyt nem vezetsz, gyereked külföldön, unokád nincs.
Belerúgtak a juhászba, a halászba, a molnárba, a madarászba.
A kertészbe, a kovácsba, a szakácsba.
Miért is mozdultál volna – ők sem tettek érted semmit.
A cinikus, sunyi hatalom ismer téged, jobban, mint gondolnád. Ezért tudta és merte megtenni ezt veled, és mindnyájunkkal. Lebontotta a jogállamot, széthordta az országot. Ezeknek, gondolta magában a cinikus, sunyi hatalom – ezek az ezek lennénk mi – így is jó.
Pedig, ahol másnak rossz, ott nekünk sem lehet jó. Olyan országban, ahol nem jó péknek lenni, ott zöldségesnek sem jó lenni. Katonának, hivatalnoknak, írónak, olvasónak, öregnek, fiatalnak.
Magyarnak.
Erről szól a Mindenki című Oscar-díjas magyar film.