Nem félünk a farkastól

A legtöbb német olvasóval szemben én nem kedvelem Wladimir/Vlagyimir Kaminert. Nyugodtan tessék engem megkövezni, de nem tartom irodalomnak, szerintem hatásvadász lektür. A szerző „a németek” – ha szabad ilyen klisé jellegű általánosítást használnom – mazochista vonására épít, és immár 20-30 éve tart tükröt az olvasó elé. Hol könnyed humorral, néha öniróniával ír az élelmes, ügyeskedő, jég hátán is megélő, egyben érzelmes, családcentrikus orosz emigráns szemszögéből, aki alapállásban másképp gondolkodik, él, cselekszik, mint a befogadó többség.

Megjegyzem, abban teljesen igaza van, és ez 47 évvel ezelőtti Berlinbe érkezésemkor nekem is feltűnt, hogy német környezetem messzemenően a biztonságra törekszik és hosszútávon tervez – szemben sok ország polgáraival, ahol nem kevesen vannak, akik máról holnapra élnek, ahol nincs kiszámítható jövő, következésképp nem létezik ez a biztonságérzet és -tudat. Annak idején tátott szájjal hallgattam a tőlem teljesen idegen és nekem érthetetlen igényt, hogy sokan még harmincon innen és mindössze néhány éves munkaviszony alapján már kiszámíttatták maguknak, hogy egy emberöltő múlva, amikor elérik a nyugdíjkorhatárt, mekkora időskori ellátásban részesülnek majd. (Mit érdekelt engem annak idején, hogy mi lesz 40 év múlva! Azt meg kell előbb érni – gondoltam, mint jobbára mindenki a vasfüggöny mögött.) Tették ezt sokan, mert eleve bíztak abban, hogy az ország, Európa infláció nélküli gazdasági fejlődése, valamint ezzel párhuzamosan az ő szakmai karrierjük töretlen lesz. A feltételezés működött is – évtizedeken keresztül.

Visszatérve Kaminerre: ami az orosz gázembargót illeti, 100%-osan egyetértek vele. Legutóbbi publicisztikájában rá jellemző módon ékesszóló könnyedséggel, mindenki számára érthetően magyarázza el, hogy a növekvő mértékű gáz-zsarolással Putyin pont az említett német biztonságigényre épít.

Ezt turbózza fel a média, amikor energiaügyben széltében-hosszában a német lakosság kétségbeesett „önbebiztosítási” igyekezetéről tudósít. Mintha már a nyári hőségben 33-35°C-nál is dideregnének. Ha hinni lehet a híreknek, akkor mindenki tűzifát vásárol. (Ez marhaság, hisz’ manapság már csak a lakosság csekély részének van erre alkalmas kályhája). Magyarországon rémhírként terjed a középületekben nálunk elrendelt fűtéskorlátozás (mintha 19-20°C-nál meg kellene fagyni) és a kirakatok, középületek, szobrok éjszakai kivilágításának megszűntetéséről. (Valljuk meg, utóbbi szemet gyönyörködtető luxus, de semmiképp nem nélkülözhetetlen életszükséglet.) Megjegyzem, Berlinben a magyar média rémhírei és a hozzáfűzött, hol aggódó, hol kárörvendő fészbuk-kommentek kimondottan nevetségesek, vagy inkább szánalmasak.

Kaminer jól összefoglalja, hogy aggodalomra semmi ok, a gáztartályok 70%-os feltöltöttsége magasabb, mint a korábbi években, nem valószínű, hogy rekord hideg tél jönne, tehát a korlátozások mellett elegendő mennyiségű gáz és egyéb energia áll rendelkezésre.

Nem Putyin találta ki a gázimport csökkentését, hanem a német kormány, tehát gőzerővel dolgoznak az alternatívákon. A szállítás korlátozása, a turbina-cirkusz Kaminer szerint inkább a Kreml kétségbeesett kísérletére vall, semmint valós veszéllyel fenyegetné a német lakosság ellátását. Viszont az orosz elnök pontosan erre a (talán túlzott) német biztonságigényre épít (ismeri: elvégre évekig szolgált hírszerzőként Drezdában!), miközben az akció középtávon a kétkedők véleménye ellenére inkább az orosz gazdaságra nézve káros. Ülnek az eladatlan energiahordozókon, miközben a kitermelés csökkentése súlyos pénzekbe kerül, az új vevők, India, Kína felé pedig egyelőre még hiányzik a gázvezeték. Mindez, persze legyen Oroszország gondja.

Az viszont tény, hogy a nagyobb gazdasági kár az orosz nép torkán könnyebben nyomható le, mint a kisebb, ám látványos inflációval párosuló recesszió a német adófizetőén. Putyinnak kevésbé kell törődnie a lakosság véleményével, mint az európai politikusoknak, ahol négy évenként demokratikus választásokon mérettetnek meg, az álampolgárok pedig jogaik ismerete mellett nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek.

Némethonban 20%-ot kell megspórolni ahhoz, hogy túlélje az ország az orosz importkiesést. Ennek felét a kormány a lakosságtól várja, akire a korlátozások nem vonatkoznak. A zöldpárti gazdasági miniszter bízik az áremelés önmérséklő hatásában, amúgy pedig számít a lakosság szolidaritására – joggal.

Pillanatnyilag úgy látszik, mintha a klímaválság új és újabb katasztrófái nagyobb veszélyt okoznának középtávon, mint a gázmizéria.

Jómagam nem vagyok hajlandó kétségbeesni. Meglehet, hogy ez a velem született optimizmusból fakad, esetleg rövidlátó, felelőtlen „balkáni” nemtörődömségből. Csakhogy úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Az alternatív energiaforrások felkutatása évtizedek óta folyamatos, mint látjuk, változó körülmények között, rentábilissá válhat az egykor nem annak tartott lelőhelyek kiaknázása, növekszik a megújuló energiák alkalmazása stb. A következő telet pedig az összes félelem és siránkozás ellenére ki fogjuk bírni. Nem félünk a farkastól.

Mindazonáltal nehéz időket élünk. A fent említett német biztonságigény, ami a német gazdasági csoda kezdete óta sokáig töretlen volt, a folyamatos fejlődésbe vetett hittel párosult: nos, ez az, ami most megrendült. Én ettől sem esem kétségbe. Itt 70 évig béke, gazdasági jólét és stabilitás honolt, ami egyedülálló az európai történelemben. Korábbi generációk mind megéltek legalább egy háborút és egy összeomlást, sokan kettőt is. A jót könnyű megszokni. Ugyanakkor nem váltottunk bérletet a folyamatos hegymenetre, erre a példa nélküli tartós jólétre nincs garancia, ez nem „jár” nekünk alanyi jogon.

De gondoljunk bele: a gyülekező viharfelhők ellenére még mindig összehasonlíthatatlanul stabilabban állunk, mint sok más ország, ahonnan épp ide menekülnek… De ez egy másik eszmefuttatás témája.