„Nem lesz-e költészet a matematikából?”

 „A legjobb, ha itt az elején kijelentem, a könyvbeli valóság merő fikció.” – az Esterházy Pétertől vett mottót követően írja Bolyai című regénye elé szerzői magyarázatát Láng Zsolt.

Még jöhet a bevezető, a Bibliotheca Telekiana, a rövid idézetek sora Bolyai Jánosról, a matematikusról, a gondolkodóról, életéről és munkásságáról, házasságáról, a regényhősről, a térfogalomról és a nemeuklideszi geometriáról, apáról és fiáról, a családi átöröklésről. Megannyi, jó érzékkel kiragadott, fontos mondat, jegyzetrész, amely arról vall, ha tudósportré nem következik is, ha bizonyos tekintetben fikció, ami az olvasóra vár, az író számára a legapróbb részletek is fontosak egy különleges ember alakjának, szellemiségének megismeréséhez, megismertetéséhez.

„Hölgyeim és uraim, Bolyai Jánosról, a tizenkilencedik században élt magyar tudósról, a nemeuklideszi matematika megalkotójáról szeretnék önöknek mesélni.” – ezt már Herr Láng, a svájci ösztöndíjas marosvásárhelyi író mondja. Arról beszél, akkor határozta el, hogy Bolyairól ír, amikor meglátta a könyvtárban, amint összedől a két, hatalmas oszlopnyi feljegyzés, a Bolyai-hagyaték. Ám az írás módja és formája éppúgy égető kérdés, mint hősének személyisége, sorsa, útja, tudósléte és az az értetlenség, amely saját korában, saját világában körbevette. Történelmi regényt írjon? Vagy egy tudós arcképét rajzolja meg életútját követve? Netán a matematikáról, vagy a geometriáról szóljon, mégis inkább Bolyai Világtanát idézze fel regényes formában? Mindez komoly kérdés Herr Láng számára. És ez a kérdése Láng Zsoltnak is.

Válaszul született meg a regény regénye. Az egyik az utat kereső, a megfogalmazás, a gondolkodás módját szenvedélyes megszállottsággal kutató íróról, és a másik az új térelméletet és általa új világképet megfogalmazó tudósról. Egymásra következő, az első kivételével, prímszámokkal – Bolyai sokat foglalkozott a prímtannal – jelzett fejezetekből bomlik ki a két történet, Herr Lángé és Bolyaié. Pontosan szétválasztva élnek egymás mellett. Ám ahogy haladnak az események, ahogy az írói jelenben felmerülnek képek a múltból, és épp így Bolyai históriájában is előjönnek az emlékek, ami külön való volt, lassan, finoman együvé lesz, úgy csúszik át egymásba tér, idő, történet. Ahogy a regényíró által már a munka elején rajongva felfedezett „imagináció és valóság egyenlővé tétetik”.

A kibontakozó fejezetekben egymásra felelve ismeri meg az olvasó egyfelől az író útját a regény megírásának minduntalan felvetődő kétségeivel, svájci felfedező útjaival, művészeti, tudományos kalandozásaival, váratlan találkozásaival és egy nyomozás bűnügyi históriába illő szálaival. Másfelől a lángelme keserű történetét, testi és lelki bajait, apjával vívott örök rivalizálását, az apa elismeréséért folytatott életre szóló küzdelmét, a szeretet és gyűlölet párharcát, anya és fiú kapcsolatát. Az önmaga kudarcaitól szenvedő, kételyek közt gyötrődő férfi megidézett szellemét. És ott van még a mindkettejük életében fontos szerepet játszó szerelem, az íróé Évával, a tökéletes társsal, aki a regény utolsó oldalain maga meséli végig a történetet, hogy Láng már az ő szemén át láthassa, láttassa a világot, és Bolyaié, aki hozzávaló asszonyra soha nem talált, hiába még az utolsó órájának hallucináló szorongását csillapítani igyekvő Juliska jelenléte is.

A fejezetek az íróról és a tudósról szabályosan váltakozva, párhuzamosan futnak, de a két férfi sorsa semmiképpen sem párhuzamos, ám abban, ahogy a megismerés, a tudás vágya hajtja őket, ahogy az emlékezet tükrében megjelennek a régi történések, képek, mintha mégis elindulnának egymás felé. Láng Zsolt bravúros érzékkel teremt pontos egyensúlyt a regény két vonulatában. Ahogy írója életében különleges természetességgel felvillannak múltbéli nagyok és kortársak, Joyce, Böll, Robert Walser, Németh László, Illyés, Esterházy, Krasznahorkai, Csontváry és Christoph Rütimann, úgy Bolyainál Gauss, Euler, Lagrange, Lobacsevszkij. Ahogy érzékelteti a maga útkeresését, találkozásainak Bolyaira vetülő gondolatait, ahogy egyre ismerősebbnek érzi a hagyatékot, egyre inkább megérti, a kitaposott útról letérő Bolyait, aki talán sejti, talán csak reméli, hogy egyszer majd példabeszéde szerint fölszáll a köd, és megértik, követik, úgy fogadja el saját rajongását Bolyaiért. És ahogy felidézi Bolyai szellemiségét és gondolkodásának árnyalakjait, úgy mutatja meg emberi vonásait, életének gyarló gesztusait is. Láng Zsolt alkotása tiszta, egyértelmű választ ad Bolyai „Nem lesz-e költészet a matematikából?”- kérdésére. A Bolyai-regény miközben segítségül hívja, úgy őrzi meg a matematikát, a nemeuklideszi geometria gondolkodását, hogy öntörvényű irodalommá emeli.

Láng Zsolt nem ígér olvasójának könnyű élményt, de a vissza-visszatérő matematikai, geometriai eszmefuttatások ellenére is írói, elbeszélői és stilisztikai bravúrral úgy teszi befogadhatóvá sodró lendületű, dús szövetű regényét, hogy egy pillanatig se maradjon kétségünk, nem véletlenül idézte fel már az 5. fejezetben a matematikus Kurt Gödel gondolatát: „minden rendszerhez, hozzátartozik az értelmezése”.

Láng Zsolt: Bolyai. Jelenkor Kiadó, 2019, 1. kiadás