Olvasólámpa – „az élet meg én”

Kvittek vagyunk – ez a címe Molnár Piroska beszélgető könyvének. Kvittek vagyunk…, aki annak idején látta a kaposvári Csárdáskirálynőt, talán folytatja is: Kvittek vagyunk mi már, az élet meg én… (A nyitó képen: Molnár Piroska a színpadon, Brunhilde Pomsel szerepében.)

Ahogy Molnár Piroska Cecíliája a legördülő, nehéz függönyt még széttartotta, még ránézett hallgatóságára, abban a tekintetben benne volt minden, fájdalom és keserűség, dac és büszkeség, szenvedély és elszántság, komédia és groteszk irónia, egy nagy színésznő vallomása a színjátszásról, az életről.

És hányféle arca bontakozik ki, anélkül is, hogy a felsorolásban a lehetetlenre, a teljességre vállalkoznék: a Sirály szárnyait próbáló Nyinájától a majd húsz évvel későbbi érett, realista Arkagyináig, a Koldusopera apja nevelte Pollyjától az Éjjeli menedékhely Natasájáig és a későbbi Vasziliszáig, a Kaukázusi krétakör Gruséjától, az Yvonne, burgundi hercegnő parodisztikus Margit királynéjáig. A testvérszerető, bosszúszomjas Elektra, a reménykedő és reményvesztett Lotte, a nyomasztóan súlyos Claire Az öreg hölgy látogatásában, a kirobbanó groteszk derűbe forduló fejedelmi Giza a Macskajátékban, a korlátolt, kemény Barbara a Vadászjelenetekben, a zabolázhatatlan, titokzatos és bohókás, vidámságában is szomorú tekintetű asszony a Kései találkozásban. És Brunhilde Pomsel önfelmentő alakja, a nőé, aki örökké megfelelni vágyott, aki úgy tudott Goebbels végsőkig kitartó gyors- és gépírónője lenni, hogy „nem tudott semmiről”, „nem tett semmi rosszat”, csak gépelt, anélkül, hogy felfogta volna, mi történik körülötte. Molnár Piroska egy asztalnál, tolószékben ülve megrendítően mondja el a nő élettörténet, éli meg az önmagát is megtéveszteni igyekvő, élethazugságait mindenáron igazolni próbáló asszony alakját.

Egy színészi pálya meghatározó állomásai idéződnek föl a kötetet forgatva. Molnár Piroska beszélgetőtársa Bíró Kriszta. Két színésznő beszélget. Színházról, pályáról, életről, a világról, amelyben élünk. Két színésznő, allűrök és magamutogatás nélkül, természetesen, egyszerűen, nyíltan, nem szerepek mögé, felvett maszkok bújva. Egyikük, aki mesél, kitárulkozik, elmondja mindazt, ami életéből elmondható, immár tabuk, titkok nélkül, nem köntörfalazva, nem titkolózva, de mégis nagyvonalúan, elegánsan, éppen annyira, amennyire a külvilágra tartozik, amennyire nem sért, nem bánt senkit. És a másik megkapó kíváncsisággal kérdezi, tereli a beszélgetést, őszinte érdeklődéssel, figyelemmel. Pontosan érzi, mikor kell megszólalni, de tud hallgatni is. Tud segíteni, előrevinni, engedni, hogy kiszabaduljon mindaz, amit a Molnár Piroska, aki nem sok interjút adott életében, aki nem tárta ki a nyilvánosság előtt életet, most el akar és el tud mondani a színházról, önmagáról. Amit fontosnak tart. És a kérdező tiszteletben tartja azt is, amiről Molnár Piroska nem akar beszélni, amiről úgy gondolja, esetleg a színház, a kollégák belső ügye, nem tartozik a külvilágra. Még az is érződik, Bíró Kriszta tanulni akar, a színésznőtől, az embertől. Mert van mit, és ezt tudja jól.

Molnár Piroska emlékezik, de azért most is hozzáteszi, nem szeret magáról beszélni, nem szeret emlékezni. Azért mesél. Gyermekkoráról, édesanyjáról, a falusi életről, az ifjúságáról. Arról a szinte öntudatlan elszántságról, ahogy a színészetet választotta. Ahogy felvételizett anélkül, hogy sejtette volna, mire vállalkozik. Tanárairól, a legnagyobbakról, Pártos Gézáról, aki osztályfőnöke volt, és aki „észrevétlenül tanított”, Sulyok Máriáról, aki versekkel oktatott színpadi beszédre, a sokak által rettegett Gáti Józsefről, aki azért adott neki Babits-verset, mert okosnak tartotta. Aztán Hegedűs Gézáról, aki egyetlen apró, szinte lényegtelen kérdéssel felmérte tanítványa műveltségét. És az osztálytársakról, akik közül csak ketten maradtak a pályán, Venczel Vera és Koltai Róbert, azokról a rendezőhallgatókról, akikkel később együtt csinált színházat, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Babarczy László, a fiatalabbak közül Ascher Tamás. És beszél a nagy szerelemről, házasságáról, válásáról, fiáról. Épp úgy, épp annyit, ahogy nem bántó, tán még éppen nem önmarcangoló, de őszinte, tiszta és fájdalmas. Feláldozta életét a művészet oltárán – így is lehetne fogalmazni. Túl nagy szavak. De kétségtelen, döntenie kellett, és a színészetet választotta. Cecíliájának keserű dala a Csárdáskirálynő második felvonásában erről is szól. Micsoda fontos színháztörténeti emlék, amikor elmeséli, hogy került a „Kvittek vagyunk, mi már…” dal az előadásban hallott a szöveggel a második felvonás végére. Kinek, kiknek a soraiból alkotott vers csendül fel a „Kivilágos virradatig” zenéjére.

Hol higgadt, bölcs nyugalommal beszél, hol humorral, néha szomorúsággal, az iróniának és az öniróniának sincs híján, de tud szenvedélyes lenni, ha a szakmáról van szó. Ösztönös színész, vagy tudatos? Azt mondanám, inkább a kettő együtt. A sors a színészetre teremtette, ezt sugallja mindaz, amit indulásáról elmesélt és az érzékenység, a természetesség, ahogy él a színpadon, de olvasottsága, műveltsége, színészi magatartása tudatosságot is sejtet. A szenvedély, ahogy a versmondás pontosságáról beszél, ahogy fölidézi Kosztolányi Hajnali részegségét, a rosszul kimondott szóból kibontakozó ostobaságot, az megkapó művészi hitvallás.

A beszélgető könyv vége felé azt mondja Molnár Piroska, leszokott a fiatalkori „én vagyok a világ közepe” érzésről. És ez lehet, hogy valóban így van, de ha felmegy a színpadra, akár kis szerepben, színészetével ma is a „világ közepe”.

Molnár Piroska: Kvittek vagyunk. Beszélgetőtárs: Bíró Kriszta. Corvina Kiadó, 2020