Ma, 2020. február 6-án a világháló a 103 esztendősen elhunyt Kirk Douglasra emlékezik, színészi és emberi nagyságát méltatja. (A nyitó képen jelenet a Spartacus című filmből: Tony Curtis és Kirk Douglas.)
Nem érdemes epigonná válni, viszont megrendülten nehéz újat hozzá tenni a nekrológokhoz, a méltatásokhoz. Hosszú és példaértékű élet(mű) végén távozott el; teljes és kiemelkedő pályafutás zárásaként. Ha van, aki – egy boldogabb, optimistább művészeti korszak: az 1950-es évek végének, a 60-asok legelejének méltó ikonjaként – fáklyaként erre az évszázadra is megmaradt, akkor ő az.
Most, 2020-ban ennek – és leginkább a miatta érzett veszteségnek – nincs divatja, de kellene, s talán lesz is tanulsága, hitele és majd megújító példája.
Megírták, hogy oroszországi zsidó kivándorlók gyermekeként született – már az USA-ban. Háborús hős is volt, a haditengerészetnél szolgált. Róla szólt egy – tán igaz – korai jellemábrázolás: olyan férfi, hogy ha találat éri a hajóját, a többiek zömével szemben ő nem menekülne, le nem ugorna, hanem ereje végéig merné ki a vizet. Hős alkat, mint lett később is alkotó művészként.
Három remek fiút nevelt fel; a hollywoodi „boom” egyik kiemelkedő legendájává vált; az elvek emberének számított. Alakításaiban a drámai hős, a romantikus lélek és a western-karakter egyaránt minőségi játékkal szerepelt. Életrajzi adatain folt nem esett, színészként megérdemelt életműdíjat is megszolgált.
A filmtörténetben és a nézők emlékezetében örök Spartacusként fog megmaradni. Hadd vegyem ezt az egyetlen ópuszát alapul nagyságának felidézéséhez! Éppen hatvan esztendővel ezelőtt, 1960-ban készült egy majd’ 200 perces szuperprodukció a másik világnagyság: Stanley Kubrick rendezésében. Spartacus, a címszereplő Kirk Douglas, az akkor már ismert hollywoodi színész volt. Olyan nagyságok vették körül ebben a műben, mint Laurence Olivier, Jean Simmons, Charles Laughton, Tony Curtis, Peter Ustinov, John Gavin (Caesarként!), és mondjuk még Nina Foch és Jonh Ireland.
A 12 millió dollárból készült film közel 841 milliót hozott. A gyűjteményemben a film a 130. sorszámot viseli. Véletlenül, klasszikusként nemrég láttam; ma is lebilincselő, látványos, történelmileg korrekt és kiemelkedő alkotás. Mély emberi dráma; ezen és a kulcsszereplők valós konfliktusán van a hangsúly, nem a harcos tömegjeleneteken. Ilyen mozit ma már nem készítenek, a számítógép „csinálta” látványvilág pótol sok emberi vonatkozást.
Mi ad megfelelő egybevetést ennek a Spartacusnak – s benne Douglas szerep-formálásának – a megítéléséhez? Szerintem főleg az, hogy számtalan művészi – avagy annak szánt és vélt – feldolgozás tett kísérletet a római kori rabszolgalázadás megjelenítésére, ám zömük színvonala a közelébe sem ért a Kubrick–Douglas-páros remekéhez.
Volt több, mint erotikus filmsorozat is Spartacus néven, ami akciójeleneteiben tarolt, népszerűvé is vált, de morális és művészi hatást előidézni nem tudott. Más művek is foglalkoztak a Római Birodalom idejéből a gladiátorok és köztük Spartacus sorsával, végzetével, de azok az alapmű margóját alig érintették. Egy ellenpéldát – talán kicsit hazabeszélve – tudnék felhozni; a legendás koreográfus, Seregi László kiemelkedő produkcióban vitte színre a történet balett-változatát; azt ekként tartja is számon a szakirodalom.
Ma a klasszikus férfiideál-hiány és -igénye (pl. kereskedelmi, pótmegoldás celeb-nivója) újra színtérre nyomul. A kísérletek többsége talmi. Kirk Douglas azért is felejthetetlen, mert ő úgy volt ikon, hogy ezért sosem kellett celebként „tolnia”.
Schopenhauer mondata lehet kegyeletes köszönet a számára: A lángész ruhája az egyszerűség. Ilyennek, sztárként is egyszerű jó embernek: megfejthetőnek, igaznak, hűnek marad meg bennünk.
Részvét a családnak; Spartacus, nyugodj békében!