(Szerző: Fazekas Erzsébet) Elég csak rosszkor lenni rossz helyen. És elég, ha ezután minden más ellenünk játszik. Janecskó Kata tárgyilagos című könyvében tételesen veszi sorra mindazokat a nyomozói, rendőrségi (kihallgatás), ügyészségi (tanú-meghallgatás, elkövető-azonosítás), kirendelt védői, szakértői, bírói hibákat, amelyek egyenként is bajt hoznak a megfélemlített, tudatlan „vélt”-elkövetőre. Hát még akkor, ha több hiba összegződik…
Olyan félreértett tények, nem ismert helyzetek, amelyek áldozati szerepbe sodor(hat)ják az „igazságszolgáltatás-naiv”, vagyis az e területen (még) teljességgel járatlan személyt. Aki a kihallgatás alatt annyira meg van zavarodva, hogy összevissza beszél. Akinek még az sem jut eszébe, hogy adott időpontra bombabiztos alibije van – s akit épp e tény „elhallgatásával” fognak megvádolni később, amikor kártalanítást kér a börtönben ártatlanul töltött évekért. Nem jár neki, dönt a bíró, mert megtévesztette a bíróságot. Nem hivatkozott ugyanis a hivatalos igazolásra, hogy zárt intézetben volt a bűncselekmény időpontjában… Holott az ártatlan áldozat később, az eljárás évei során beszerezte ezt az igazolást, csak menet közben a hatóság kezei között ez a papír, „érdekes” módon, elkallódott…
A könyv szereplőinek többsége avval sincs tisztában, hogy jár(na) neki a kirendelt védő, ezért aztán csak beszélnek, mondanak mindenfélét. Az egyik „áldozatnak” az első kihallgatáson annyira tele volt a hólyagja, hogy inkább aláírta a meghallgatási jegyzőkönyvet, amiben olyasmit ismert be, amit nem követett el, csak mehessen már vécére. Gergő fel tudja idézni, már otthon pisilnie kellett, amikor váratlanul lecsaptak rá. Ez a késztetés aztán csak „eszkalálódott” a rendőrségi szobában. Ma már úgy véli, inkább a nadrágjába kellett volna csinálnia. Vagyis egyetlen hiba perdöntőnek minősült: önmagát vádló, hamis vallomásának aláírása nyomán a rendszer áldozata lett. Bár nem elkövető, mégis jogerős ítélettel – évekre – rács mögé zárták.
Janecskó könyvében minden akörül forog, hogy „milyen hamar derül ki az igazság és miként bánunk azzal az emberrel, akit elgázolt a rendszer”. A meggyanúsításkor, az eljárás alatt, majd utána. Mert mindez hatással van arra, hogy vissza tud-e valaha illeszkedni a társadalomba, a családjába, a szűkebb környezetébe. Ez nem tud maradandó nyom nélkül gyógyulni… A valaha rendőrként dolgozó Kopasz esete példázza ezt legjobban, aki nemhogy szakmájába nem tudott visszatérni, de már pizzafutárnak sem érzi magát alkalmasnak. Kertészkedik, mert így legalább teljesen egyedül van munka közben…
Nagy figyelemmel, érdeklődéssel vettem kézbe Janecskó Kata könyvét, és megértő együttérzéssel végig is olvastam. De az élmény mindvégig intellektuális szinten maradt. A történetek inkább csak illusztrációnak számítottak a 21. századi magyar igazságszolgáltatási rendszerről.
Empatikus lelkem azonban hallgatott. Pedig épp azért választottam ezt a könyvet, mert úgy vagyok felhúrozva, hogy az igazságtalanság, a szerencsétlenség, a hátrányos helyzetből fakadó bajok megismerése megrezget. Vártam érzelmi húrjaim megzendülését, ám a belső zene elmaradt.
Talán a rendőrségi-bírósági témákban jártas újságíró-szerző tudatos döntése lehetett, hogy a szövegben az érzelmek csak alig jelentek meg. Ha az olvasó tárgyszerű esetismertetésekre vágyott, megkapta. De neki is nagyon résen kell lennie, mert minden egyes személyes történetet mozaikkockánként lehet megismerni. A könyv végigolvasása után állhat össze mindaz, ami egy-egy szereplővel megesett. Sokszor így sem lesz teljesen plasztikus a kép – számomra legalábbis nem lett az.
Mintha az eseménytöredékek szerepe egy-egy jogi (szakmai), emberi (nyomozói, ügyészi, védői, pszichológusi, írásszakértői, szagminta elemzésbeli) hiba illusztrálására szolgálna. Például amikor elmarad a kutya szagérzékelésének, „ítéletének” felülbírálata. Vagy amikor elmarad a tanúk vallomástétele, a vamzerek jelentése értékelésekor annak megfejtése, miféle érdek állhat a megszólalás mögött. A jó igazságügyi szakember, még inkább a felkért pszichológus felismeri, megfejti, kiben munkál a bosszú. A jó bíró észrevehetné a hivatalból kirendelt védő érdektelenségét, hanyagságát is… De a bíró is lehet túlterhelt.
A tucatjával sorolt hibák vezetnek el a végkifejletig, az egyes ember személyes drámájáig. Ám mintha ezeket a drámákat Janecskó alárendelné előzetes koncepciójának, az ártatlanul elítéltek illusztratív eseteinek.
Kénytelen vagyok az amerikai Cameron Todd Willingham esetére hivatkozni. Ellene az volt a vád, hogy ő maga okozta a tüzet, amiben odaveszett három gyereke. Egy informátor vallott rá (túl későn derült ki, hogy hamisan), és ez, meg a részben hibás igazságügyi szakértői vélemény elég volt ahhoz, hogy ezek alapján bűnösnek találják, halálra ítéljék, méreginjekcióval kivégezzék. Az informátor csak ezt követően vallotta be, hogy hazudott. Vajon miért is hazudott? – kérdem. – Miféle érdeke fűződött ehhez? Vamzer volt ő is, és vádalkut kötött? Mit néztek el neki ezért cserébe? Ezek a kérdések nincsenek a könyvben, és persze nincsenek válaszok sem. Bővebb kifejtést érdemelne a hazai börtönök beszervezett (vagy önkéntes) vamzereinek szerepe is.
Nem riportregény Janecskó könyve, de az érdeklődő olvasó kap egészen friss adatokat a hazai helyzetről, melléjük téve a tengerentúlra tekintő – az összehasonlításra bevallottan alkalmatlan – statisztikákat is. Az USA-ban például a becslések szerint a meghozott ítéletek 1-5%-ában vétlen ember (számoljunk felületesen: több tízezer) kerül ártatlanul rács mögé. Ám az adatból nem lehet következtetni arra, mennyi hasonló eset lehet a világ más részein, például nálunk. Minden országban más az igazságügyi rendszer, és sokféle – sajátosan helyi – tényező jelenhet meg egy-egy téves ítélet mögött.
Tájékozottabb lettem a könyvtől, de érzelmileg szegényebb, mert a katarzis elmaradt. Nem volt kivel azonosulnom. A jogi szempontokat figyelembe vevő szerző az ártatlanul elítéltek történeteinek apróra tördelésével megfosztotta ezeket sors-dokumentum jellegüktől.
A Magyarországon ártatlanul elítéltekről nem szerepel adat a könyvben. Az Országos Kriminológiai Intézet ugyanis még csak becsléssel sem tud szolgálni. Az Országos Bírósági Hivatal pedig nem figyel arra, hogy hány perújítással elővett bűnügy ér véget az ártatlanul rács mögé zárt felmentésével. Annyi viszont tudható, hogy a könyvben körüljárt hibá(ka)t a költségvetés előre beárazza – amikor évi 120 millió forintot betervez az efféle „tévedések” kompenzálásra. Tavaly 65 esetben fizetett kártalanítást a magyar állam.
Janecskó Kata könyve igen hasznos mindazoknak, akik adatokat akarnak megismerni a hazai igazságszolgáltatásról, kivált annak buktatóiról. Nem csak Kaiser Ede, vagy az öngyilkosságba menekült Pusoma Dénes híres/hírhedett ügye miatt, hanem mert szó esik a többi megbocsáthatatlan tévedésről, ami egy-egy ember egész életét drámaian kisiklatta. Az összesepregetett esetmorzsákból kellő türelemmel elgondolkodtató élet-puzzle rakható ki.
Janecskó Kata: Ártatlanul elítélve; Corvina Kiadó, Budapest, 2021. ISBN 978 963 452 3895 (papír), ISBN 978 963 136 7850 (e-könyv).