A lesiklópálya alapját már az elődök megépítették. Nem lebontani kellene, hanem használni.
Koppenhága egyik legnépszerűbb helye jelenleg az Amager Bakke, ami egzotikus neve ellenére egy egyszerű hulladékégető. Jókora építmény a tengerparton, azt is mondhatnánk, hogy elcsúfítja a város látképét, de az interneten nem találni nyomát, hogy tömegek tiltakoznának ellene. Az Amager Bakkét szeretik, nyilván nem függetlenül attól, hogy műfüves sípálya van a tetején. (A kép forrása: www.szinhaz.org.)
Dánia, és azon belül Koppenhága amúgy a legboldogabb szeglete a világnak – nem a hely boldog, hanem az ott élő emberek, talán azért, mert arrafelé a közpénzköltés egyik fő motivációja hagyományosan a jólét, a komfortérzet és a biztonságfaktor növelése. A sípálya nem sokkal tette drágábbá a hulladékégető-beruházást. Valószínűleg csak a városlakók töredéke használja – már csak életkori okokból is –, de egyrészt Koppenhágában nem csak az Amager Bakke van az emberekért, másrészt minden bizonnyal jobb érzés egy olyan városban élni, ahol a lakosságot nem zavaró tényezőként kezelik a döntéshozók.
Az Amager Bakke épülettömbje a Google Earth adatai szerint nagyjából 150 méter hosszú, és ezen a távolságon 50 métert ereszkedik (a sípályának innen egy 180 fokos kanyar után van még egy második köre is, le egészen a földszintre). A Győri Nemzeti Színház épületének tetején a „lesiklópálya” (ezek a számok is a Google Earth-ből vannak, nem teljesen pontosak, de nagyságrendi tévedést nem tartalmaznak) 80 méter hosszú, a két végpontja között pedig közel 30 méter a szintkülönbség. Vagyis a két tető lejtése hasonló, és Győrött a tető felülnézetből kifejezetten sípálya alakú, az alsó végén legyező alakban szétnyílik. A győrinek nagy előnye a koppenhágai létesítményhez képest, hogy az a külső városrészben van (budapesti analógiával a Kvassay-zsilipnél), a győri színház a belvárosban – emiatt, és a kulturális centrum többfunkciós hasznosítása miatt is biztosan világszenzáció lenne, ha sípálya létesülne a tetején.
A kérdés természetesen nem az, hogy létesül-e. Hanem inkább az, hogy a „merész építészeti gondolat” Magyarországon miért csak valaminek a lebontása lehet. Meg hogy valóban el kell-e törölni egy olyan korszaknak az emlékét (is), amelyben a középület-építés fő mozgatórugója nem néhány magánzseb megtöltése volt.
(Magunk közt: pontosan tudjuk előre, hogyan zajlana egy új színházépület felhúzása Győrben. Már a tervezésre elmenne egy tízmilliárdos nagyságrendű összeg; neves külföldi mestereket is meghívnának a pályázatra, majd végül valamelyik udvari tervező rajzolna valamit, ami a Végső Döntéshozónak is tetszik, külön díjazásért. Az építkezés éveket vagy évtizedeket csúsznék, és közben az ára legalább a háromszorosára emelkednék. Végül jelentős kompromisszumok árán befejeznék, a végszámla százmilliárdos nagyságrendű lenne, és az eredmény nem tetszene több embernek, mint amennyi a mostani színházépülettel is elégedett.)
A Győri Nemzeti nem illeszkedik szervesen a barokkos városmagba, de ugyanez igaz a mögötte kezdődő lakótelepre, meg a Duna-partra felhúzott új lakóblokkokra is, azokat (egyelőre?) mégsem akarja lebontani senki.
És ha végiggondoljuk, semmivel sem abszurdabb ötlet egy amúgy is renoválás előtt álló színházépület tetejére sípályát álmodni, mint felfoghatatlan mennyiségű pénz és környezetszennyezés árán lebontani, hogy aztán szintén horribilis anyagi, környezeti és társadalmi költséggel építsenek helyette egy másikat.