A film ötlete két pilléren nyugszik. Az egyik, hogy Amerikában, ahol lényegében bármelyik szó lehet keresztnév is, vannak olyan uniszex nevek, amelyekről elsőre nem lehet tudni, hogy férfihoz vagy nőhöz tartoznak-e? (A hím- és nőnemű névmások azért tájékoztatnak.) Mintha nálunk a Gabi becenév, amely Gáborhoz és Gabriellához tartozhat, hivatalosan anyakönyvezhető volna – de nem az –, és a becézett névgyakorlat, pl. plakátokon is csak a nőkre jellemző, férfiakra nem.
Ugyanerre a gagre épít pl. Johnny Cash „A Boy Named Sue” (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak) című vidám dala is. A hazai gyakorlatban is csak Békeffi Istvánra hivatkozhatom, aki azzal a kissé erőltetett félreértésre alapozta az Egy csók és más semmi operettjét, hogy egy dr. Schőn Tónin akarnak behajtani apasági keresetet a puszta neve alapján, holott ő nő.
A másik, amin ennek a filmnek a társadalmi alapja nyugszik, és ez nálunk is veszélyforrás, hogy naponta milliók kürtölik a világba személyes adataikat anélkül, hogy tudnák: rossz kezekbe kerülhet. A hitelkártya-elfogadóhelyként is működő közösségi médiától az okostelefonokon át az 12345 jelszóval működő személyi számítógépekig rengeteg egyszerű lehetőség kínálkozik arra, hogy valaki információt küldjön, kapjon, vagy egyszerűen lopjon. Az a technológia, amely kényelmesebbé és hatékonyabbá teszi mindennapi tevékenységünket, megszülte a bűnözés futótűzszerűen terjedő új fajtáját: a személyiséglopást. Az Egyesült Államokban évente körülbelül kilencmillió (!) ilyen bűncselekmény történik, tetemes anyagi károkat okozva a figyelmetlen gyanútlanoknak.
Történetünk szerint a Colorado állambeli Denverben élő Sandy Bigelow Patterson ügyfélkapcsolati menedzser (Jason Bateman) egy hamis telefonhívásnak köszönhetően minden lényeges adatát elárulja egy szélhámos nőnek, bizonyos Dianának (Melissa McCarthy), aki a floridai Orlandóban hamisított ügyfélkártyák korlátlan hiteléből él, nem is rosszul. Menedzserünk egy nap arra ébred, hogy a rendőrség keresi olyan körözés és vádak alapján, amelyekről fogalma sincs, Diana ugyanis ezúttal Sandy Bigelow Patterson néven és adataival él vissza, és az ő bankszámláját apasztja. Sandy igazának egyetlen kapaszkodója, hogy egy rendőrségi fotó igazolja, amely szerint a floridai Sandy Patterson azonos adatokkal együtt is egy nőt ábrázol, aki nem ő.
A rendőrség hatásköre nehezen nyúlik át az államhatárokon, lassú és nehézkes az ügyintézése, holott a mi menedzserünket már az állásából is készülnek elbocsátani, tekintettel a cég jó hírnevének megőrzésére. Sandy Patterson egy hetet kap arra, hogy személyesen járjon utána neve bitorlójának, és lehetőleg elhozza őt a maga védelmében tanúskodni Denverbe. Ez meglehetősen kilátástalan feladat egy amatőr lúzernek. De Sandy útnak indul, és itt lép át a krimi egy derűs road movie kategóriába.
A kis, húsgolyó szélhámos nő természetesen nem áll első szóra kötélnek. De mert keményebb alakok is a nyomában vannak, mint pl. egy fejvadász nyomkereső (Robert Patrick) – ezek a férfiak azok, akik szívósan a körözött személyek nyomába erednek és a fejükre kitűzött díjért igyekeznek szállítani őket a megrendelőiknek, vagy a hatóságoknak –, továbbá egy őt elkapni készülő bűnözőpáros, Marisol (Genesis Rodriguez) és Julian (Tip T. I. Harris), akit egy korábbi átverés következtében börtönben ülő megbízó küld Dianára, akkor inkább a férfival, Sandy Pattersonnal marad. Csakhogy az úton bűnös és áldozat „együtt sír és együtt nevet”. Sandy már egykori főnöke, Harold Cornish (Jon Favreau) adataival is kényszerül visszaélni, csak hogy tisztázza magát. Az úton egyre többet megtudnak egymásról és önmagukról is, tanulnak is egymástól, így a most el nem mesélhető végkifejlet a romantikus filmekre jellemző könnyes-mosolygós hangulattal, de igazságosan zárul.
Miért jó film a Személyiségtolvaj? Mindenekelőtt jó a forgatókönyv, amit Jerry Eeten története alapján végül Craig Mazin írt meg. Amikor a Koszorúslányok filmben meglátták Melissa McCarthy remek karakteralakítását, ebből támad az ötlet, hogy az eredeti férfi szélhámost nővé írják át, ami nagyot lendített és színesített a történet alakításán is. A személyiséglopás gyakori bűntette miatt igen fontos tanulságokat vonhat le magának a néző, így miközben nevet, szórakozik, a maga gyarló hibáira is ráébredhet, rokonszenve pedig hőseinké. A karakterek hihetők, jól felépítettek, tehát nem öncélú, hanem társadalmilag hasznos, ami végül a játékból kikerekedik.
A film értékeit folytatja a kiváló színészi játékok sora. Melissa McCarthy (Koszorúslányok, 40 és annyi) már Oscar-, BAFTA- és egyéb díjakra nomináltan, folyamatosan bizonyítja kiváló komikai érzékét és karakterformáló képességét. Ez a Diana nem elvetemült bűnöző, sokkal inkább egy szeretethiányosságaiért folyamatosan önmagát kompenzáló, szerethetően gyarló emberke, aki megtanult küzdeni a fennmaradásáért, de nem halt ki belőle az emberi becsület sem. Eddigi filmjeiben más-más karakterekbe öltözve ontja a poénjait, ez a Diana különösen emlékezetes szép alakítással öregbíti a színésznő jó hírét.
Jason Bateman (Testcsere, Förtelmes főnökök, Szakíts, ha bírsz!) finoman árnyalt eszközökkel ábrázolja a kárvallott egyre kilátástalanabb küzdelmét, de megtanulja, hogy feladni nem szabad. Sandy vesztes volta, szakmai kvalitásai és a másik megértésére törekvő humánuma egyaránt benne van ebben a figurában. Itt egy városi átlagember kényszerül számára extrém dolgokat megoldani, tehát a maga módján folytatja az amerikai filmek kedvelt sugallatát: győzd le magadat és győzni fogsz!
Kettejük mellett mindenki más epizódszereplő. Jon Favreau színész-rendező (Cowboyok és űrlények, Vasember) pár percben is tökéletesen hitelessé teszi a főnök, Harold Cornish méltán utált figuráját. Amanda Peet (2012, Minden végzet nehéz, Bérgyilkos a szomszédom) Trish szerepét kapta meg, aki Sandy feleségeként és gyermekei anyjaként lojálisan áll férje mellett. Robert Patrick (Terminátor 2 – Az ítélet napja, Kémkölykök, Még drágább az életed) katonából lett elszánt nyomkereső fejvadászként ered hőseink nyomába, jól hozva ennek a karakternek a jellemét. Morris Chestnut játssza a korlátozott hatalmú nem túl lelkes Reilly detektív szerepét, akinek dolga lenne Sandyt segíteni, ehelyett inkább fantáziátlan hivatalnok. Eric Stonestreet Big Chuck epizódját teszi emlékezetessé, ő az a nappal hivatalnok, éjjel bárokban örömét kereső férfi, aki ugyancsak kisemberként hordozza a maga keresztjét. Szépek, jók ezek a mellékalakítások, meg a többi is, amely Seth Gordon rendező jó színészvezetését bizonyítják. Így szórakoztatni nemes feladat.
A rendező munkatársai közül Javier Aguirresarobe operatőri munkája tetszett, képei mindig a hangulatnak megfelelő dinamikával és ritmikával követik a cselekményt, amit Christopher Lennertz zenéje is hangulatosan fest alá.
A filmet érdemes megnézni annak, aki jól akar szórakozni, és aki biztonságban szeretné tudni hitelkártyáit, vagy egyéb fontos adatait.A magyarszinkron (Gyabronka József, Börcsök Enikő, Scherer Péter és mások jóvoltából) ezúttal is jól teljesített; a film közönségsikere borítékolható.