Ezerkilencszáznegyvenöt a náci Németország és Japán kapitulációjának éve. A 2. világháború vége és egy új, a győztes nagyhatalmak által diktált új világrend megszületése… (A nyitó képen: hullanak az amerikai-angol bombák Győrre 1944. április 13-án; a várost még 12 alkalommal bombázták…)
Ami vitathatatlan, az a tény, hogy Németország és Japán 1945-ben – 75 évvel ezelőtt – elvesztette az emberiség történetének eddigi legpusztítóbb háborúját, a 2. világháborút, és mindketten kapituláltak. Arról viszont mindmáig sorakoznak a kérdőjelek, hogy melyik-melyik pontosan mikor és hogyan?
Ami a náci III. Birodalmat illeti, hiteles az első időpont: Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt.
Ehhez képest mégis arról vitázik a világ – rangos történészek és befolyásos politikusok is –, hogy május 8-án vagy 9-én fejeződött-e be Európában a 2. világháború? Nem indokolatlanul.
Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap (tehát nem május 7-n, hanem), 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről.
Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig sem látott harcot, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én; a Helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én (!) adta meg magát. Az utolsó európai harcok színhelye pedig Prága volt, ahol május 5-én a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki.
Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-féle hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a szovjetek mentették meg a németektől, de árulók, nem pedig a szovjet hadsereg. A Vörös Hadsereg alakulatai csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték.)
De egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum és helyszín körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót! (A zászlókitűzésről készített kép – sokak szerint – ügyes fotográfusi manipuláció, akárcsak az elbai találkozásról készített, ugyancsak híres, kézfogó… – a szerk.)
A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem is alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit az ő népe viselte. Végül úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés.
Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst. Május 8-án reggel Berlinbe érkezett Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes, táskájában a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokkal. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben a német illetékesek: Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte az okmányt.
A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarschall) Keitel marsallbotot a kezében tartva érkezett és kesztyűvel a bal kezén még akkor is ott volt, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S mindezt olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is.
Német módon…
A német kapituláció okmánya:
„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.
2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessen be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.
3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.
4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.
5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.
6. A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.
Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.
A német véderő-főparancsnokság részéről:
Von Friedeburg
Keitel
Stumpff
Jelen volt:
a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:
A. W. Tedder, légimarsall
a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:
G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja
Az aláírásnál tanúként jelen volt:
J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka
Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka”
A németül hivatalosan nem is létező dokumentum keltezése 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.
Az is történelem, hogy miért lett 1945 szeptember 1-je, illetve másodika Japán kapitulációjának időpontja. Vagyis csak hetekkel azután, hogy az amerikaiak atombombát dobtak augusztus 6-án Hirosimára, majd 9-én Nagaszakira. Pedig Hirohito japán császár ezek pusztító hatására utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy az fogadja el a szövetséges hatalmak által lefektetett feltételeket. S ennek jegyében – titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után – az uralkodó már két héttel azelőtt, tehát augusztus 15-én rádión be is jelentette, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt.
A győztes hatalmak mégis úgy időzítették, hogy a második világháború hivatalosan a japán fegyverletétel aláírásával, pontosan kitörésének (1939. szeptember 1.), a Lengyelországgal szemben végrehajtott német agresszió hatodik évfordulóján érjen véget.
(Itt és most nem mellékes, hogy történészek közül egyre többen és többször teszik évekkel korábbra a 2. világháború valóságos kezdetét.
A Wikipedia tények és érvek sorát sorakoztatja fel.
Első lépésnek azt, hogy 1935. január 13-án a versailles-i béke által előírt népszavazás eredményeként – és Hitler nagy személyes győzelmeként – a Saar-vidéket újból Németországhoz csatolták. A Führer ezt követően felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, kezdett gyors fegyverkezésbe, és 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Ruhr–Rajna-vidékre. Ezzel gyakorlatilag egy időben, annak jegyében, hogy Mussolini fel szerette volna éleszteni a Római Birodalom nagyságát és tekintélyét, már 1935-ben megtámadta és meghódította Etiópiát. 1938-ban – az angol és francia megbékélésre törekvő politikát kihasználva – Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939 márciusában Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákiát pedig Tiso vezetésével önállónak mondott bábállammá tette. 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került.
Közben az események részeként született meg 1938. november 2-án az első bécsi döntés Magyarország és Csehszlovákia vitájában, és Magyarország a trianoni békeszerződéssel elvett területeiből visszakapott mintegy 12 ezer km²-t, az akkor már és még autonómnak minősített Szlovákia déli és Kárpátalja délnyugati sávját a magyar határ mentén.
Az is tény – az ennek miértje körüli viták alighanem még jó ideig napirenden lesznek –, hogy közvetlenül Lengyelország megtámadása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy meg nem támadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött ún. Molotov–Ribbentrop-paktum immár nyilvános titkos záradéka úgynevezett „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. Ennek jegyében a szovjet érdekszférába került északon Finn-, Észt-, Lettország, Litvánia, délen a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina északi területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.
Az történelmi ráadás, hogy a Távol-Keleten széles körben mindmáig 1937. július 7-től számítják a 2. világháborút, amikor a japán császári hadsereg támadásával kitört a második kínai–japán háború.) Források itt.
A japán uraknak igy helyi idő szerint 1945 szeptember 2-án délelőtt (a világnak a háborúban érdekelt jelentős részén, nem utolsó sorban éppen Amerikában még szeptember 1-je volt) kellett megjelenniük az Egyesült Államok „Missouri” csatahajóján, ahol elsőnek Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter aláírta a kapitulációs okmányt Douglas MacArthur amerikai tábornok, a szövetségesek főparancsnoka előtt.
Japán módra…
A civilek, cilinderben és hangsúlyozottan fekete nyakkendővel kiegészített zsakettben érkeztek a hajóra. A tábornokok fehér kesztyűt viseltek, maga a miniszter is kesztyűs kezében sétapálcával lépett a fedélzetre. Amikor erre utasítást kapott, rezzenéstelen arccal vette kezébe a tollat és szignálta „a császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében” az okmányt, egyetlen szó nélkül.
A japán kapituláció okmánya:
„Mi, a japán császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében, ezennel elfogadjuk az Egyesült Államok, Kína és Nagy-Britannia kormányfői által 1945. július 26-án Potsdamban kibocsátott nyilatkozatban foglalt rendelkezéseket, amelyekhez később a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége is csatlakozott; a négy hatalmat a továbbiakban Szövetséges Hatalmaknak nevezzük.
Mi ezennel megparancsoljuk az összes japán erőknek, bárhol tartózkodjanak is, valamint a japán népnek, hogy azonnal szüntessék meg az ellenségeskedéseket, tartsák épségben és óvják meg minden károsodástól az összes hadihajókat, repülőgépeket, katonai és polgári vagyontárgyakat és tegyenek eleget mindazoknak a követeléseknek, amelyeket a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka vagy a japán kormány szervei ebben a vonatkozásban előírnak.
Mi ezennel megparancsoljuk a japán császári főhadiszállásnak, hogy azonnal adja ki a parancsot az összes japán erők parancsnokainak és az összes parancsnokság alatt álló erőknek, bárhol tartózkodjanak is, hogy ők maguk és a parancsnokságuk alatt álló erők feltétel nélkül kapituláljanak.
Mi ezennel megparancsoljuk az összes polgári, katonai és haditengerészeti hatóságoknak, hogy engedelmeskedjenek a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka által vagy az ő nevében kiadott, a kapituláció hatályossá tételére alkalmasnak tartott összes proklamációknak, rendeleteknek és utasításoknak, és hajtsák végre azokat, úgyszintén utasítjuk ezen hatóságok összes tisztviselőit, hogy maradjanak helyükön és továbbra is teljesítsék nem katonai kötelezettségeiket, kivéve ha a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka vagy annak alárendeltje kifejezetten elmozdította őket hivatalukból.
Mi, a császár, a japán kormány és utódaik nevében, ezennel kötelezzük magunkat, hogy jóhiszeműen végrehajtjuk a Potsdami Nyilatkozat rendelkezéseit és kiadjuk mindazon rendeleteket és megtesszük mindazon intézkedéseket, amelyeket a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka vagy a Szövetséges Hatalmak bármely más képviselője megkövetel abból a célból, hogy e nyilatkozatot hatályossá tegye.
Mi ezennel megparancsoljuk a japán kormánynak és japán császári főhadiszállásnak, hogy azonnal bocsássa szabadon az összes, jelenleg japán őrizet alatt álló szövetséges hadifoglyot és polgári internáltat, gondoskodjék védelmükről, gondozásukról, ellátásukról és meghatározandó helyekre történő haladéktalan elszállításukról.
A császárnak és a japán kormánynak az állam vezetésével kapcsolatos hatalmát ezennel alárendelik a Szövetséges Hatalmak főparancsnokának, aki megteszi mindazokat az intézkedéseket, melyeket a fenti kapitulációs feltételek hatályossá tételére alkalmasnak tart.
Aláírták a Tokiói-öbölben, Japánban, 1945. szeptember második napján, reggel 9.04-kor.
Mamoru Sigemicu
külügyminiszter
a japán császár és a japán kormány
megbízásából és nevében
Joshijiro Umezu
tábornok, a japán császári főhadiszállás
megbízásából és nevében.
Elfogadta a Tokiói-öbölben, Japánban, 1945. szeptember második napján, reggel 9.08-kor az Egyesült Államok, a Kínai Köztársaság, az Egyesült Királyság és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége részéről, valamint a Japánnal hadban álló többi Egyesült Nemzetek nevében
Douglas MacArthur
a szövetséges erők főparancsnoka
Sir Thomas Blamey
tábornok,
az Ausztráliai Szövetség képviselője
Chester W. Nimitz
tengernagy,
az Egyesült Államok képviselője
L. Moore Cosgrave
ezredes,
Kanada Domínium képviselője
Sir Bruce A. Fraser
tengernagy,
Nagy-Britannia képviselője
Jacques Leclerc
tábornok,
a Francia Köztársaság ideiglenes
kormányának képviselője
Hsu Yung-csang
tábornok,
a Kínai Köztársaság képviselője
D. E. L. Helfrich
tengernagy,
a Németalföldi Királyság képviselője
Kuzma Gyerevianko
tábornok,
a Szovjetunió képviselője
Leonard M. Isitt
helyettes légimarsall,
Új-Zéland Domínium képviselője
Az azóta sem cáfolt akkori, az egész világot körbejáró „városi legenda” szerint az okmányt MacArthur tábornok a császárnak címzett rövid és velős mondata egészítette kis: „Ön mostantól nem isten!) Végül Hirohito 124-dikként a töretlen sorban – az utóbbi két évezred japán császárai közül a leghosszabb ideig uralkodva – 1989-ben halt meg, 88 évesen.
Az meg közismert tény, hogy elszigetelt japán katonák Ázsia-szerte és csendes-óceáni szigeteken még hónapokig, évekig visszautasították a megadást, sőt akadtak olyan csoportok is, amelyek 1970-ig azt hitték, hogy harcban állnak.
Őket biztosan azok közé számolhatjuk, akik nem tudták – ahogyan sokan mások sem, szerte a világon –, hogy 1945-ben a „Missouri” fedélzetén, Japán kapitulációján túl, ténylegesen kezdetét vette a világtörténelem legújabb korszaka. Okmány erről nem született ugyan, de ott és akkor ütötték rá a végső pecsétet a győztes nagyhatalmak a teheráni, jaltai, potsdami megállapodásokra épülő világrendre is.
Ez jó három évtizede látványosan és mind gyorsabban repedezik ugyan, de mindmáig nem hagyta maga mögött a világ…