Nevezhetnénk romantikusnak a regényt, de a holdfényben, a csobogó patak partján katonák ölik egymást, az iránytűn háborús és békés évek fogságában a mágnes, mély érzelmekről beszélni pedig olyan, mint üres kútba ordibálni.
Egy újra rajzolt térképen járhatatlanok a régi életutak, családok szakadnak szét, a magukat elárultnak érző emberek a folytatáshoz próbálnak kapaszkodót találni. Ez nem romantika, hanem hangulatjelentés, egy bús magyar író magyarázata a bánatára. Előtte már sokan átélték ezt a szomorúságot, könnyezve énekelték a Himnuszt, kokárdát tűztek a mellükre, a nemzet átkát emlegették, és ha valaki aprónak született, ez a dühös elkeseredés az óriások közé repítette.
Százéves a bánat, száz éve átkozzák, ihletett pillanatokban Szűz Mária és Szent István felelősségét is firtatják. (Drágáim, hol voltatok?) Ennyi a bevezető, mert ha egy eposznak Dúlt hitek katedrálisa a címe, akkor a kritikát nem szabad a száraz tartalommal kezdeni. Nem szabad Lenin elvtársat emlegetni, pedig a szovjet tudósok feltámasztanák, mi az nekik, hogy legyen méltósága a közelgő a moszkvai olimpiának. Igazából, ha valaki ellentmondásba akar kerülni saját magával, az próbálja meg elmesélni a hazug kommunizmus, a végnapjait élő szocializmus találkozását Jézus Krisztussal, már most szólok, ez talán Lenin elvtárs feltámasztásánál is nehezebb.
Amikor az író szomorú, akkor az olvasó sem viháncolhat, de Radosza Sándor – a háborúk, és cselszövések közepén – ahelyett, hogy a nemzet vérző szívét gyógyítaná, elővesz egy kacsatollat vagy valami hasonlót, és elkezdi csiklandozni a bús magyar hallgatók, nézők, olvasók talpát. A bús magyar hallgatók, nézők, olvasók tudják, hogy mi illik, és mi nem, mégis nevetnek. A magyarságukra nagyon érzékeny emberek ezt röhögésnek vélik, talán meg is sértődnek, de mielőtt kiátkoznák maguk közül a szerzőt, Radosza megint komoly lesz, a kiszolgáltatottsággal, a kisebbségi léttel nem viccel, de a kacsatoll a kezében marad, és amint alkalma adódik, használja.
Az író szívesen bújik a naivan hülye főszereplő bőrébe, korábbi regénye a Kisasszonyok völgye, egy világtól elzárkózó katlanról szólt, Radosza ott Rozogaként, most meg Galjósa szovjet-tatár brigádírnokként, kabarészerzőként és KGB tisztként osztja az észt. Látszólag keveset, mégis sokat.
Dúlt hitek katedrálisa egyszerre regény és hiteles dokumentum. Az elcsatolt területek településein a templomok és iskolák valóban ott álltak, a környező falvakat tényleg úgy hívták, az új bankjegyet a megadott évben nyomtatták, és az sem féknyúz, hogy későbbi román First Lady, Elena Ceausescu fiatal lányként Bukaresten kurválkodott.
Sokáig nem titkolható, a magát kisemmizettnek érző nemzet maga a regény. Ő szólít meg, ő mesél a tragédiájáról, a kisebbségi létről, és mindenről, ami belefért az utolsó száz évébe. Arról mesél, hogy sokáig hallgatnia kellett, és arról is, hogy a fájdalmat soha nem enyhítette az ordítás. A regény családtörténet, de családtagok nem tudják, hogy rokonok. A szőke lengyel jogász, a román tornász, a csehszlovák tanár, a kövér jugoszláv pártmunkás, a szovjet-ukrán feltaláló és a szakállas, Krisztus korú magyar a szovjet építkezésen látja először egymást; élményeiken és a mobil vécéülőkén osztoznak, aztán kiderül, hogy egy génjük közös, őseik valahol, valamikor találkozhattak, sőt. A KGB nyomozni kezd, legyen még több izgalom, aztán elkészül a magyarázat, Galjósa írja a főnökeinek:
„Korábban nem tudtam, mifélék a magyarok, aztán az önkéntesekről szóló jelentésekből kiderült: a nyugat széttépte, a Balkán eltaposta, a kommunizmus kisemmizte, s anyagi-szellemi rabságba hajtotta őket. Minden szomszédos országban sok van belőlük, pedig kitelepítették, elüldözték, bedarálták őket, s mégis élnek. Trianon olyan a magyaroknak, mint a japánoknak Hirosima, csak Hirosimát mindenki gyászolja, Trianon végzetéről pedig az angol és a francia emberek sem tudnak, pedig az ő politikusaik döntötték el annak a nagy országnak a szétforgácsolását. A magyarok is olyanféle népek, mint mi, szovjetek. Mi Lenin népének valljuk magunkat, ők meg magukat Szűz Mária királyságának, s ahogy Lenin sem egyesítette újra a világ proletárjait, Szűz Mária sem foltozta össze a szét(da)rabolt Magyarországot.”
Többet nem szabad írni a Dúlt hitek katedrálisáról. Olvasni kell, érdemes. Egy másik, boldogabb országban talán nagyobb keresete lenne a szomorúságnak, nagyobb megbecsülése a bús krónikásnak. De ha a száz év megszólalhatna, talán azt mondaná, hogy a kesergő író, tényleg helyette beszélt.