(Írta: Bedő J. István/olvassbele.com) Természetesen nem új szerzője vagy fordítója van az Ómagyar Mária-siralomnak, hanem egy szokatlan tanulmány jelenik (Novum Kiadó, 2021) meg rövidesen Mező Tibor tollából. A legpontosabb az a megfogalmazás lehetne, hogy szerzője új látószöget keresett az egyik legrégebbi magyar nyelvemlék vizsgálatához.
De először kicsit foglalkozzunk a Mező Tibor könyvének „nyersanyagával”. A kódexben talált, latin szövegek közé ékelt összesen 133 szónyi magyar (!) szöveg a megtalálása (1922) óta sokféle tudományágnak adott-ad feladatot. Legelőször a költő-fordítóknak, aztán irodalomtudósoknak, s persze a szöveg-régészeknek is. Ennek ellenére máig sok nyitott kérdést is hagyott maga után. A 13. századi, egyértelműen versben megfogalmazott – és eredetileg latin nyelvű (Planctus Sanctae Mariae) – anyai sóhajnak, siratónak számos magyarítása készült, leginkább azzal a céllal, hogy a magyar irodalom meg a magyar nyelv gyökereit megismerje a felső tagozatos vagy középiskolás diák – mégpedig számára is érthető megfogalmazásban.
A költői szövegek persze – mint minden fordítás – valamennyire mindig elszakadtak az eredeti hangzásától. Csakhogy mi volt ez a hangzás? Hiszen a siralomének mondója Dante kortársa, s a szöveget olyan valaki írta le (nád- vagy lúdtollal), aki magyar szöveget talán sosem jegyzett. A szöveget alighanem értette, de nem állt rendelkezésére a magyar hangzókészletnek megfelelő betűkészlet. Vajon a kódexmásoló vállat vont, és azt mondta: „Leírom, ahogy sikerül”?
Röppenjünk tehát vissza az 1200-as évekbe: létezik egy erőteljes, érzelemgazdag magyar nyelv, melyet a „pórnép” beszél, de amelyet nemigen jegyeznek le, mellette pedig létezik a latin nyelvű – a kolostorokban lejegyzett – kultúra, amely a keresztény egyház embereinek ajkán, egyházi iskolákban szólal meg, ott eleven. Hatással van a magyarul beszélőkre, a latin nyelvű lejegyzésekben megtaláljuk a Mária-siralom (ÓMS) gyökér-szövegeit.
A magyar siratószövegeket a 20. század elején gyűjtők rögzítették – és ezek alighanem csekély változ(tat)ással meg is őrizték a Mária-siralom kortársait. Hét évszázadon át!
E hosszas fejtegetés azért volt szükséges, mert Mező Tibor nyelvész az anatómus szikéjével vette kézbe a szöveget és szótagokra, majd hangokra boncolva olyan teóriával állt elő, ami egészen bizonyosan vitákat kavar – nyelvész és irodalom-tudós körökben egyaránt. A siratóéneket korszerűsítő költők változataikban mind abból indultak ki, hogy a mű ütemhangsúlyos, vagyis hangsúly az első szótagon van, ahol az alliterációk is megjelennek – visszatekintve ezzel kicsit a finnugor költészeti örökségre is, a sorkezdő rímekre.
Mező Tibor a születő reneszánszban lejegyzett latin versekre tekintve időmértékes versformákban vélte meglelni az autentikus változatot. Komoly számítógépes elemzéssel hatolt le a szótagokig és a hangokig – arra a szintre, ahol a mondandó költőisége már eltűnik, és talán csak a ritmus elemei maradnak meg. Technikai jellegű és szintű elemzéseit nyilván a hasonló eszközöket nagyra becsülő nyelvészek fogják elismerően értékelni. Ne feledjük azonban, hogy létezik egy lényegesen nagyobb tábor, az irodalmat olvasó, elemző és élvező hétköznapi olvasóké – ők viszont nem a szótagok elemzésében találják meg a gyönyörűségüket, hanem a tartalomban.
A kísérlet eredménye érdekes – bár nem mondanám, hogy engem meggyőzne. A könyv utolsó ötödében-hatodában olvasható a Mező Tibor által szintetizált, időmértékes változat. Erősebben kötődik a 13. századi lejegyzéshez – szinte azt föltételezi, hogy a szöveg hangzása pontosan ilyen volt: kissé ficamos, torlódó mássalhangzókkal. Helyenként még aritmikusan is. A nyelvtörténészek talán vitatni fogják ezt a visszatérést a kódexbeli szövegéhez. Hiszen ők igen otthonosak a hangzók egyikből másikká alakulásában, és hiteles – igaz, későbbi – szövegek alapján tudják, hogy a nyelvszokás például a magánhangzóknak a szavakba beékelésével teszi gördülékenyebbé a kiejtést (csak egy példát: német Kreuzer > karajcár).
De ez az „új” ÓMS a megzenésítés céljára készült. Lehet, hogy az oratóriumi változat majd befogadhatóbb lesz, mert „szárazon” (zene nélkül) az időmértékesített siralom, bár igazodik a lélegzetvétel ritmusához, sok helyen ellentmond a prozódiának, az élőbeszéd hangzóhosszúságainak. Csakhogy igaz az is, hogy a latin szöveget alapul vevő zeneművekben (misék, oratóriumok) is meglehetősen szabadon kezelték a zeneszerzők a szótagok hosszúságát.
A kötetet a szerző a 20. Győri Könyvszalon alkalmával mutatja be november 20-án 14 órától a Győri Nemzeti Színház nagytermében.
Mező Tibor hatalmas dolgozatát úgy tekintem, mint egy kísérletet, amelynek továbbgondolt következtetéseit a holnap nyelvészei és irodalomtudósai hasznosíthatják munkájukban.