Volt egyszer egy világháború – Szobrokba gyúrt történelem

Albert Einstein vallotta így, mert tudta, hogy csak együtt működik jól, amit hirdet: „Tanulj a tegnapból, élj a mának, és reménykedj a holnapban.”  Azt meg egy velünk élő, sok kavargó évtizedet látott magyar író, Lugossy Gyula fogalmazta meg: „Az ember nem vághatja ki magából a múltját. Az ember a múltjából van gyúrva, mint a szobor az agyagból.”

Én ilyeneknek vélek magamhoz közel álló, történelmet mesélő szobrokat…

A háború – a 2.világháború – nagyobb pusztítást végzett a 20. században, mint a „nagy háborúként” emlegetett első. A Viasat History „2. világháború számokban” című sorozatának logikája szerint a háborút akkor érthetjük meg igazán, ha átlátjuk a kapcsolódó számadatokat. Íme a sokkoló tények.

Az 1. világháború halottjainak számát 15 millióra becsülik. A második világháborúban pedig mintegy 100 millió ember vesztette el az életét frontokon, bombázások következtében (Hirosima, Nagaszaki, Coventry, Drezda stb.), hadi- és másfajta fogságokban, a holokausztban és más módon elhurcolt áldozatokként, és ebből több mint 30 millió civil áldozat volt.

Ami pedig Magyarországot illeti…A Wikipedia megfogalmazásában – „a második világháború több emberáldozattal járt hazánkban, mint a 660 821 fő életét követelő első világháború. A teljes lakosság arányához viszonyítva Lengyelország, a Szovjetunió és Németország után Magyarország szenvedte el a legnagyobb népességveszteséget. 1941 és 1945 között a katonai veszteségeket 350 ezer főre, a civil lakosság veszteségét 60–100 ezer főre, a zsidó vagy annak minősülő lakosságét (az 1941-i országhatárok között) több mint 400 ezerre teszik”.   

Azon lehet vitatkozni, hogy az első szovjet csapatok Magyarország határát éppen 1944. szeptember 23-án és Battonyánál lépték-e át; és 1945 április 4-én, s pont Nemesmedvesnél söpörték-e tovább Nyugat felé az utolsó német csapatokat. Az viszont egyértelműen tény (megint csak Wikipedia), hogy „1944–1945-ben Magyarország lényegében a szovjet és német erők ütközőzónájává vált, végül totális háborús vereséget szenvedett. Az 1947-i párizsi békeszerződés nyomán Magyarország a trianoni békeszerződésben meghatározott és kijelölt területénél is kisebb területtel fejezte be a háborút.”

Mindez ma már nemzedékek sora számára csak szülők, nagyszülők által felidézett múlt, emlékezés, meg politikusok, tudományos kutatások, tankönyvek, irodalom, művészet által így-úgy, felszabadulásnak vagy egészen másnak minősített történelem.

Aligha mernék vállalkozni Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészetének méltatására: mindannyiunk szerencséje, hogy oly hosszú évtizedeken át élt és alkotott (1884–1975), s egyike lett azoknak a magyaroknak, akik a huszadik században kivívták maguknak a világhírt.

Amit soha senki sem vitatott: minden munkájában kitűnően érvényesítette technikai tudását. Nagyméretű kompozícióktól apró porcelán figurákig minden munkáját együtt és egyszerre jellemeze lendület és elegancia.

Mindig büszke volt rá, hogy nem akárkik voltak a tanítói. Maga mondta így, amikor úgy hozta a véletlen, hogy egymás mellett ültünk az ötvenes évek végén egy ünnepségen a Parlament parádés Vadásztermében. Ő természetesen önmagát képviselte, én a Magyar Nemzet című napilapot. Hamar kiderült: kevéssé foglalkoztatott minket az, ami a helyszínen zajlott, s ezért ő titkos időtöltésként suttogva megismertetett a mestereivel. Egy cédulára pedig sorban felírta, hogy az Iparművészeti Iskolán 1901–04 között Mátrai Lajos és Loránfi Antal tanítványa volt. Azt szóban mondta el néhány perccel később az Országháza kupolatermében, alig méternyire attól a helytől, ahol most a magyar korona díszeleg, hogy eközben Stróbl Alajos irányításával („Stróbl hosszú ó betűvel, én csak röviddel”, figyelmeztetett, „Loránfi viszont rövid o-val, mint én”) két akttanulmányt készített (1904, illetve 1905 nyarán). Ezután Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult. Hazatérése után Radnai Béla és Székely Bertalan volt a tanára a Mintarajziskolában (1904–08).

Az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrász volt. 1947-ben állították fel Budapesten a gellérthegyi, akkor Felszabadulási-emlékműnek elnevezett, mai nevén Szabadság-szobrot.

Az én igazi történetem is erről szól, s a 80. születésnapja tájékáról való.

A népfront Belgrád rakparti központjából jöttünk ki együtt. Nem neki, a mozgalomnak adott rangot, hogy az országos vezető testület a tagjai között tisztelhette. Az épület előtt megállt, megfogta a karomat, és a járda szélére vezetett. Átnézett a Dunán és felmutatott a Gellért-hegy tetején álló emlékműre.

„Tudja fiatalember, miért olyan gyönyörű?  A lányt nézze, a szobor minden más részét arra építettem, hogy a lányra vonzza az emberek szemét. A lány csodaszép, az adja meg az egésznek a fényét.”

Hallgatott egy sort, aztán csendesen folytatta:

„Még nem voltam harminc éves, amikor díjat nyertem egy hármas aktot ábrázoló szobrommal. „Finale” volt a neve. Akkor határoztam el, hogy mindig csak olyan női alakokat készítek, akikkel nem szégyenkeznék, ha életre kelnének, és végig kellene mennem velük az Váci utcán. Azzal a lánnyal, ott a hegytetőn, például büszkén sétálgatnék karonfogva most is, biztos megfiatalodnék tőle 10–20 évet. Csak ő hajlandó lenne-e velem, a vénemberrel szégyenkezni?”

A Szabadság-szobor modellje Zalából származott, később soproni lett: Thuránszkyné Gaál Erzsébet, egészségügyi asszisztens volt. Született egy lánya, akinek Kisfaludi volt a keresztapja. A lány – felnőve grafikus lett…

A szobor kicsinyített mása bekerült azok közé a tárgyak közé, amelyet magyarként Farkas Bertalan magával vitt a világűrbe. A rendszerváltás után az eredeti emlékmű talapzatán álló szovjet katona szobrát 1992-ben a budai Szoborparkba vitték, arról pedig vita bontakozott ki, mi legyen a főalak sorsa. A lebontás terve akkora ellenállásba ütközött, hogy az mégis a helyén maradt – Szabadság-szoborként.

Budapest egyik mindmáig csodálható világszép jelképe, amelynek nőalakja, felemelt kezében pálmaággal a békét hirdeti …

Osztapenko és Steinmezt kapitány szobra a Memento Parkban. (A kép forrása: http://wangfolyo.blogspot.com)

A másik, számomra történelmet idéző szoborból viszont már semmi sincs az eredeti helyén.

Steinmetz kapitányt, azaz Steinmetz Miklóst Magyarországon korosztályomból mindenki az előbbi néven ismerte meg, leginkább mint szobrot Pest határában, Vecsés előtt.

1944. december 29-én halt meg, 31 évesen, szovjet parlamenterként, amikor gépkocsival úton volt a német frontvonal felé, hogy tárgyaljon; a magyar főváros ostromának elkerülése volt a tét. Akkor halt meg, ahogyan társa, Ilja Osztapenko is, Budaörsnél. Ma vitatják, pontosan hogyan haltak meg, ahogyan manapság csaknem minden vita tárgya, aminek köze van a II. világháborúhoz. De a tragédia emberi oldalán ez semmit sem változtathat: a magyar nemzetiségű Steinmetz kapitány biztosan annak reményében hajtott át a frontvonalon, hogy békességet közvetíthet.

Nehezen vitatható: megérdemelte, hogy legalább a budai szoborparkban ma is minden látogató megnézi az oda átvitt emlékművét. És sokan vannak…

Vele kapcsolatos történetem igazában nem róla szól, hanem egy kisfiúról. Röviddel a háború vége után csöngettek lakásunk ajtaján. Egy ismeretlen, velem egykorúnak látszó, piciny termetű fiúcska állt anyám előtt.

„Úgy tudom, hogy itt, az első emeleten lakik egy fiú. Játszani szeretnék vele. Bogdán Miklós a nevem” – mondta hadarva, mint aki attól tart, nem marad elég ideje a mondandójára. – „Én mostantól a szomszéd házban lakom.”

Így ismerkedtem meg Miksivel, majd a történetével. A nagyapja 1919 után kiment Bécsbe, majd Dél-Amerikába és onnan Moszkvába. Ő már Oroszországban született, Steinmetz kapitány pedig az ő édesanyjának a testvére volt. Tőlük tanult meg tökéletesen magyarul, otthon másként nem is beszéltek. És amint lehetett – ez 1946-ban volt – hazaköltöztek Magyarországra.

Akárkivel játszottunk együtt, senkinek, soha nem emlegette rokonságát Steinmetz kapitánnyal. Miksi sokáig kedves pajtásom volt, aztán én elköltöztem az Amerikai útról. Ő a harmadik évezredet is abban a lakásban élte meg (sikeres mérnök lett), ahova gyerekként letelepedett. Legutóbb akkor találkoztunk, amikor az édesanyja, már ősz fejjel, megírta közös gyermekkori környékünk, a Herminamező helytörténetét, s benne a két Amerikai úti szomszédos ház – a miénk és az övék – históriáját is.

Meg az ezektől 150 méterre lévő Korong utca 6-ét, amelyben József Attila lakott 1933–36-ban; falán szoborszépségű emléktábla hirdeti, hogy „A város peremén”.