(Írta: M. Lengyel László) A Magyar Agrár és Élettudományi Egyetem (leánykori nevén Kertészeti Egyetem) felső kertjének parkjában igazán méltó és megindító, bensőséges ünnepség keretében felavatták Bálint György kertészmérnök, az ország Bálint gazdájának szobrát.

Na és – mondhatná az olvasó –, ilyesmi időnként, ha gyakran nem is, előfordul, ez inkább az egyetem belügye. Csakhogy most többről, sokkal többről van szó! Olyannyira, hogy egy rövid tudósítás formájában igazán nehéz szétszálazni a mondanivalót. 

Először is, volt egy Braun György néven született, a magyar primőrkertészet iránt elkötelezett, vidéki kisbirtokos gazda, aki nagyon-nagyon korán felismerte, hogy a belterjes, magas hozzáadott értéket, tudást és sok élőmunkát igénylő, intenzív kertgazdálkodásban van a magyar mezőgazdaság egyik sikerre vezető, fényes útja. (Nem a bánáti „acélos” búza és sok más szántóföldi növény a jövő, mert ebben a mienknél jobb adottságú országok gyorsan felülkerekednek. Így lett! 

Bálint György az első (kertészmérnöki) diplomáját a MATE egyik jogelődjénél szerezte – és mint özvegye, Récsey Antónia az avatóünnepségen rámutatott – szobra ma csupán néhány lépésnyire áll annak a tudós professzornak a büsztjétől, akinek a kezéből a diplomáját átvette. (A második diploma az időközben a MATE struktúrájába betagozódott gödöllői agrártudományi egyetemről származik.)

Már itt megállhatnánk annak indoklásában, hogy miért talált haza Bálint gazda.

A Balkánról hazánkba felszorult bolgárkertészek minden tudását és hagyományát megértő, ám azokat megújítani, korszerűsíteni akaró Bálint gazda egy végtelenül hálátlan, kicsinyesen irigy, önző és közömbös haza politikai viharaiban munkaszolgálatos lett, majd koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan egyes adatok szerint 42, mások szerint 46 kilós csontvázként került vissza. Újjáépítette a gazdaságát, amit „természetesen” államosítottak, ő maga kuláklistára szorult. És innen, ebből a kilátástalan helyzetből lett – ahogy Gyuricza Csaba egyetemi rektor az ünnepségen fogalmazott – a valaha élt legismertebb és legnépszerűbb magyar kertész. A rektor azt is elmondta, hogy egy szobor (vagyis a megörökítés szándéka) egyszerre üzenet a múltnak (én emlékezésre fordítanám ezt le), a jelennek és a jövőnek. A 170 évesnél idősebb – sok átalakításon, koncepcióváltáson átesett – tanintézmény ezzel az aktussal is üzeni: továbbra is hosszú távra tervez. 

A rektor úr emlékeztetett rá, hogy Bálint György a nyugdíjas éveiben lett igazán azzá, akire ma nemcsak méltó, de kötelező is emlékezni. A Peták István alapította Ablak című televíziós szolgáltató műsor egyik rovatának vezetője volt, és lett ezáltal az ország egyik legnépszerűbb embere. Karácsony Gergely budapesti főpolgármester arra emlékezett, hogy az amúgy nem szigorú, ráadásul kertészmérnök édesanyja csak akkor intette csendre a gyerekeit, amikor az Ablakban Bálint gazda beszélt. És – milyen furcsa – figyeltek rá a panelekben is, olyanok, akiknek soha pár virágcserépre való földnél többre nem futotta, ám tudták: a piacon a pénztárcájuk fogja megérezni Bálint gazda igazságait. Karácsony idézte Bálint Gyuri bölcs kijelentését is a halála előtti viszonyokról: optimista vagyok, de egyre kevesebb okom van rá. És kompenzálta ezt egy másik idézettel, amely abból indult ki, hogy néhány nap híján 101 évet élt meg: úgy látszik, jobban bírom, mint a diktatúrák.

Amikor már nem volt tévéablaka, a legnépszerűbb hetilapban, a Nők Lapjában írt, (Balaton)Füredről keltezett, a hónapokat a népi-egyházi nevükön nevező keltezésű leveleit „Kedves Húgomnak”. A legpontosabb intelmekkel. Igen, mondják, hogy a sok változást, a mindig lesz majd valahogy történéseit megérő Bálint gazda kezdetben szkeptikus volt a klímaváltozással kapcsolatban. Úgy gondolta, „az agg Föld tán vendéghajat veszen”.

Mindegy, még mindig nem tudjuk biztosan, hogy leszünk-e magzatunk miatt magzatunk hamvvedre. Mint ahogy azt is hiábavaló felróni Bálint Gyurinak, hogy politikai szerepet is vállalt egy időre, az általa legrokonszenvesebbnek vélt, a magyar közgondolkodásba és hagyományokba soha nem beépült értékrendű párt (az SZDSZ) színeiben, hiszen őt akkor sem az ideológiai elkötelezettség, hanem a tenni akarás vezérelte. Hogy ebben a törekvésében alulmaradt a „kisgazda” Torgyán Józseffel szemben, az nem a személyes, még csak nem is a választott pártja szégyene, hanem – és itt adja meg a választ minden gondolkodó ember.

A mellszobor (divatos szóval – bár van a kettő között különbség tudományosan – büszt) alkotója Kocsis András Sándor. Őt ismerhetjük a legkoncepciózusabb könyvkiadóként. Ismerhetjük a magyar (főleg irodalmi) kultúra igen nagy hatású terjesztőjeként. De ezúttal egy kicsit a magánhobbijába, a magántehetségébe kell belekukkantanunk: ő a ma élő leghitelesebb portréfestő és a legkiválóbb portrészobrász. Nem azért, mert fényképeket reprodukál kézzel. Hanem azért, miközben minden ránc, vonal és fürt a helyén van, ő személyiségeket tud közvetíteni. A realizmus túllép önmagán nála. Kocsis András modelljévé válni (amióta elkészült a Göncz-portré, de korábban is) ma a legnagyobb kitüntetés, több három Kossuth-díjnál, több (és ez nekem fontos, mert egy klubban vagyunk) a Radnóti-díjnál, több bármilyen – főleg mai – állami, hivatalos kitüntetésnél.

András jó barátja volt Bálint Gyurinak, fiúi tisztelője Antónia asszonynak. A századik születésnapon is együtt voltak. A már régebbről megvolt sok tucatnyi fénykép, a megfestett portré és a beégett emlékezet alapján készült az a gipsz portré, amely most is ott áll András kertjének egy esőtől védett zugában, és amelyről mindössze két bronzöntvény készült. Az egyik Iványi Gábor templomának kertjében találta meg örök helyét, a másik Antónia asszony közreműködésével állíttatott most az egyetemi szoborparkba. Az avatáskor kapott csokor meg – amint az özvegy bejelentette – Bálint gazda sírját ékesíti mindaddig, amíg el nem hervad. 

Bálint György (a jobb oldali képen; foto: Kulcsár László) amúgy a Magyar Újságírók Szövetsége (MUOSZ) tagjai közül a második leghosszabb időt megélt volt. Pedig az újságírás (a hiteles statisztika nem hazudik) a korán elhalók mestersége. Persze csak az igaziaké, nem a politika alá befekvőké, megalkuvóké.

Aranytollas volnék magam is. Annak a társaságnak a tagja, amelyet, amíg tehette, Bálint Gyuri elnökölt. Ezért és az így keletkezett alkalmakkor módom volt „megkóstolni” őt. Meg a kertbarátokon át. Innen, ebből a pozícióból üzenem:

Bálint György (nem a visszapillantó toronyőr, akiről ma már azt sem tudják, ki volt) valóban hazatalált. Mert ő mindenhol otthon volt, ahol szerethető emberekre, befogadó gondolatokra talált. Biztos, hogy a ma még élő szívekben dobogásukig ott is marad, de hogy a sokféle szakmai emlékezetben meddig marad meg, az nem az ő felelőssége.