Vannak az újságírásnak melléktermékei is, még a külpolitikai újságírásnak is (mi több, még csak annak igazán!), amiket a szerző – elvégre az újságíró is ember, pénzből él – el szokott adni a különféle „színes sztorikra szakosodott” lapoknak. Jó felvevőnek bizonyult az 1990-es években (a többi között) a nagy példányszámú, igényesen szerkesztett, országosan ismert újságírók írásait szívesen befogadó és közlő Reform című hetilap, amiről itt is írásba adom: nagyon sajnálom, hogy megszűnt. Amikor a magazin első száma a rendszerváltás hajnalának derengésében, 1988. szeptember 23-án megjelent, a Hétfői Híreknél „nevelkedett” kollégám, Tőke Péter főszerkesztő a többi között ezt írta: „…A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket, és teret adva a társadalomban zajló vitáknak…” Legalább száz cikkem jelent meg a sajnálatos módon mindössze tíz évig fennállt klasszikus Reformban. Igaz, a most következő éppenséggel nem tartozik a „klasszikusok” közé, de nem is az volt a célja. Egy akkor, 1996 őszén aktuális témát igyekeztem „megzenésíteni”

„Ez a disznó Dicky imádta, amikor telefonálás közben a lábammal izgattam. Nyomban abbahagyta a beszélgetést, és elkezdte nyalogatni-szopogatni a lábujjaimat. Teljesen mindegy volt neki, hogy a feleségével, Eileennel vagy éppen Clinton elnökkel telefonált…

Sherry Rowlands (37), aki a hálószobatitkokat – bizonnyal nagyon jó pénzért – a kétes hírű washingtoni Star bulvárlapnak kifecsegte, netán még meg is színezte, tudván, hogy aligha fogja őt egy nős-családos férfi megcáfolni, persze a telefonbeszélgetéseket is kihallgatta. A vonal innenső végén Dick Morris (48) volt, az Egyesült Államok elnökének választási tanácsadója, a túlsón pedig általában a legfontosabb amerikaiak. A 206. számú szállodai (szolgálati) lakosztály íróasztalán pedig stratégiai fontosságú iratok, beszédvázlatok, sőt, kész szónoklatok is hevertek. Miként a First Lady Hillary Clinton különösen nagy sikert aratott, érzelemgazdag eszmefuttatása is a családi értékekről.

Morris is előtérbe helyezte a család, a házasság értékeit, ezért is döntött úgy az elnök chicagói választási nagygyűlésének színfalai mögött, hogy lemond, azok után, hogy a 200 dolláros órabérért „foglalkoztatott” szexis szobacica éppen az elnökválasztás szempontjából stratégiailag fontos körút csúcspontján nyilatkozott: „Dick mellett az ágyban Clinton telefonbeszélgetéseit is hallhattam…”

A választási hadjáratban főtanácsadó Morris húsz éve házas: felesége Eileen McGann ügyvédnő. Lehet, hogy éppen ő súgott a férjének (menteni a menthetőt), amikor Morris tömören leszögezte: „Ezt a fajta zsurnalizmust sem cáfolatra, sem válaszra nem vagyok hajlandó méltatni”. És hogy a családja meg önmaga számára megtakarítsa a további szennyesteregetést, kivédje a revolversajtó szadista rosszindulatát, fogta a kalapját és távozott. Aligha volt véletlen a Clinton Demokrata Pártjának elnökjelölő kongresszusára időzített szexbotrány. Persze a célpont sem az elnöki tanácsadó, a nőfaló Dicky, hanem a főnöke lett volna. De a jelek szerint korai volt a hivatalban lévő és a fehér házi hivatalt megpályázó elnök ellenfelének, a republikánus Bob Dole-nak az öröme. Nem csupán a csillagok állása, de a földi, az amerikai körülmények is Clintonnak kedveznek: föllendülőben a gazdaság, csaknem elhanyagolható arányú a munkanélküliség. Az elnök sikerei elnyomták a Morris szexbotrányával kapcsolatos megnyilvánulásokat.

Hasonlóan, mint a Clinton négy évvel ezelőtti kampányakor föllobbantott állítólagos szexbotrányt. Akkor Gennifer Flowers, a sokadrangú bárénekesnő állt elő azzal, hogy tizenkét éven át volt viszonya Clintonnal.

Az érintett szerfölött szellemesen replikázott: „Sohasem volt tizenkét éves viszonyom Miss Flowersszel!”

Talán Morrisnak is valami hasonlóval kellett volna visszavágnia. Mondjuk: „Miss Rowlands nem is a lábával szokott izgatni…”

Amerikai szexbotrányok

1976 – Fény derült arra, hogy a republikánus Wayne Hays szenátor titkárnője, Elizabeth Ray gépelni nem ugyan tud, de 14 ezer dolláros fizetéssel állt a szenátor alkalmazásában. Hays lemondott.

1988 – Garry Hart demokrata elnökjelölt azért esett ki a választási versenyből, mert rajtakapták, amint egy Donna Rice nevű hölggyel múlatta az időt.

1992 – Bob Packwood szenátort leplezte le a sajtó, mert a ‘70-es évektől kezdve több tucat hölgyet szexuálisan zaklatott. Három évvel később a szenátor lemondott.

1994 – Paula Jones azzal vádolta Bill Clinton, korábbi arkansasi kormányzót, hogy szexuálisan zaklatta őt. Az ügy tárgyalását elhalasztották.

(Az eredeti cikk a Reform 1996. szeptember 17-i számában jelent meg; köszönet a tartalomszolgáltató Arcanum Adatbázis Kiadónak, hogy sokmilliós állományában megőrizte.)