Felkavaró élmény – korántsem a kikapcsolódásra, önfeledt röhögésre vagy elandalodásra vágyó mozizóknak. Január 23-tól a hazai mozikban is nézhető „A brutalista”, aminek híre már jó ideje velünk van, hiszen javarészt Magyarországon forgatták, magyar szakemberek és színészek is hozzáadták tudásukat, tehetségüket az amerikai produkcióhoz. Főszereplője a magyar gyökerekkel rendelkező zseniális színész, Adrien Brody. A minap három Golden Globe-ot is bezsebelt az alkotás és szó, ami szó, minden bizonnyal fényesítik már az Oscar-szobrocskákat is, hogy Brody „A zongorista” sikere után újrázzon. Brady Corbet, rendező is jó reményekkel nézhet a márciusi nagy nap elé.
Láttunk már sok filmet az amerikai álomról, meg arról is, hogy az mekkora, ordas nagy hazugság. Most mégis új szemszögből nézhetjük, hogy a végtelen lehetőségek földje milyen is valójában. Olyan ez a film – profánul fogalmazva –, mint egy jókora vöröshagyma, amiről több mint három órán át csak fejtjük le a rétegeket. A történelmi, a társadalmi, a szociális, a pszichológiai, az etikai, a művészeti és még ezernyi létet meghatározó nagy kérdéskör kap emberi megközelítést gyönyörű képek ritmusa által, és olyan színészi alakításokban, amelyek beeszik magukat a néző agyába.
Corbet eddigi két nagyjátékfilmje is történelmi témájú: az „Egy vezér gyermekkora” (The Childhood of a Leader, 2015) a két világháború között Franciaországban élő fiatal amerikairól szól, akiből fasiszta diktátor lesz, a mában játszódó „Vox Lux” (2018) hősnője pedig egy feltörekvő amerikai popénekesnő, aki megtapasztalja a fegyveres erőszak elharapózását és a 9/11-es terrortámadások sokkját.
Corbet a huszadik század sorskérdéseivel foglalkozik. A rendező hét éven át érlelt új filmje „A brutalista” eddigi legnagyobb szabású munkája, a századközép amerikai és európai problémáit veszi górcső alá. „A brutalista” elkészítéséhez sokat beszélgetett Jean-Louis Cohennel, az elismert építészettörténésszel, a princetoni egyetem tanárával, akinek Le Corbusier-ről és Frank Gehryről szóló munkái iránytűnek számítanak a téma iránt érdeklődők számára. Corbet megkérdezte Cohentől, ismer-e olyan szereplőt a történelemből, aki építészeti céget alapított, de a háború miatt menekülni kényszerült, hogy a világ egy másik pontján mindent elölről tudjon kezdeni.
Cohen azt válaszolta, hogy nem hallott ilyen emberről, ezért Corbet és Fastvold nekiláttak, hogy kitalálja Tóth László és Erzsébet alakját. „Történetünk 30 évet ölel fel, és egy olyan építészről szól, aki szép karriert futott be a második világháború előtt – magyarázza Corbet. – László és Erzsébet életét szétzilálja a háború, és külön-külön Amerikába mennek – László a negyvenes évek, Erzsébet az ötvenes évek végén. A brutalista leginkább arról szól, László hogyan próbálja újrakezdeni az életét Amerikában, miközben egy évtizedre el van szakítva a feleségétől.”
A film eddigi méltatói a főhős megérkezéséről, és az első rokoni segítségről nemigen szólnak, pedig erős felütés, az extázisban látott Szabadság-szobor, és az Attila nevű unokatestvérnél töltött első időszak. A kedves rokon sufnijában megélt találkozás a „végtelen lehetőségekkel” és a „szíves invitálás” egy vasárnapi ebédre a kuzin emeleti lakásába, majd sorállás az ingyenkonyhánál, a mély barátság a fekete apával és kisfiával, a szénlapátolás – az egyre kiteljesedő valóságról sokkal árnyaltabb képet fest, mint átléphető intro. Persze, a film a nézőben úgy őrződik meg minden bizonnyal, mint egy mozaikokból épülő óriási tabló, amiben sok közhelyes részlet is feltűnik, mégis az összes részlet komoly súllyal bír.
Természetesen vitathatatlan, hogy a találkozás a mecénással Van Burennel (Guy Pearce) valóban új szintre emeli a történetet és a drámát minden vetületével. „A brutalista” leginkább arról szól, hogy miként válik rémálommá az amerikai álom, miután a Tóth házaspár elfogadja Harrison Lee Van Buren iparmágnás támogatását, aki megbízza az építészt, hogy pennsylvaniai birtokára emlékműnek szánt közösségi házat tervezzen elhunyt édesanyja tiszteletére…
Anélkül, hogy a filmet elmesélnénk, tényleg egy élettörténetnek látszik, hiszen a második világháború után Amerikába emigráló magyar zsidó építész életét követi nyomon. Mintha Corbet egy igazi életrajzi drámát forgatott volna. Ám „A brutalista” izgalmasan rétegzett történetet kínál, miközben Corbet folyamatosan emlékeztet arra, hogy ez nem csupán egy drámai sztori elmesélése, hanem egy mélyen gyökerező kérdéseket és állításokat megfogalmazó művészi alkotás.
A vetítésbe iktatott szünetet követően érkezik meg Amerikába László hosszú évek óta nem látott felesége (Felicity Jones) és unokahúga (Raffey Cassidy). A film innentől határozottabban mélyed el László karakterének és viszonyainak sokszínűségében. Nem feltétlenül és nem mindig szeretjük a főhőst, ellenben annyira valóságosnak és emberinek látjuk, ahogyan csak önmagunkra, vagy közvetlen környezetünk alakjaira nézünk. Az olykor talán túl erőltetettnek tetsző metaforák ellenére olyan kérdéseket vet fel a film, mint a kelet-európaiság, a zsidó származás, a holokauszt feldolgozhatatlan traumái, az idegennek lenni egy nem igazán toleráns közegben, a művészi függetlenség áhítása és az anyagi kiszolgáltatottság, az erős céltudatosság és a valóság szorításában való elgyengülés, a megszállottság és az elengedés képessége, a szépség, az igazság keresése, melyek közben nincsenek megnyugtató és pontos válaszok.
Monumentális és megrázó ópuszként fogunk emlékezni erre filmre, még úgy is, hogy vannak gyengéi az alkotásnak. Leginkább azért érezhetünk némi csalódást, mert az utolsó jelenet nem szervül a nagy egészhez. Az epilógussal mintha zárójelbe kerülnének az addig látottak. Az 1980-i első Velencei Építészeti Biennálén amolyan összefoglalót kapunk a szereplők sorsának későbbi alakulásáról, és elhangzik az a mondat, hogy soha nem az oda vezető út, hanem a cél maga a fontos. Ajjaj, akkor a megelőző három és fél órában az utat nézve nem is valami fontosat láttunk? Szerintem nagyon is!