Miért lenne más a sportélet? Már csináltunk baltás gyilkosból nemzeti hőst, barátkoztunk körözött terroristával, megszöktettünk hazájában elítélt politikust, barátok rokonok kezére játsszuk a fél országot, de ha a meccs előtt megszólal a himnusz, akkor a meghatottságtól elpityeredünk, és a nemzeti tragédiák felsorolásakor együtt említjük Mohácsot, Aradot, és az elvesztett vébé döntő helyszínét Bernt.
Sportnemzet vagyunk, ha már gazdagok nem lehetünk, és különben is jobb bajnokokkal, aranycsapatokkal, mint kitántorgó milliókkal dicsekedni. Sok állatságunk között a sport a mi szent tehenünk, inkább lemondunk a szabadságunkról, a demokráciánkról, de a tévécsatornákon (ropi és sör mellett) pattogjon a labda, verjék egymást a ketrecharcosok, miénk a látvány, szeretjük, ahogy Zámbó Jimmyt is szerettük, isten nyugosztalja szegényt!
Nem fárasztom az olvasót, inkább összefoglalom a lényeget, a sportot szerető nem lehet rossz ember. Punktum. A sport lelkesít, tömegeket egyesít, mozgósít, ebből adódóan a sport felügyelői maguk a tömegek szemmel tartói. Ne csodálkozzon hát senki, hogy Magyarországon a pártkatonák, a NER kinevezettjei, a sportszakágak irányítói. Nem hatalmi szóra emelkedtek helyzetbe, közgyűlések küldöttjeitől kapták a bizalmat, így vezetheti a századik olimpiai bajnok, Hegedüs Csaba helyett Németh Szilárd, Fidesz alelnök a birkózókat, és a volt világválogatott, Farkas Ágnes is alulmaradt a frakcióvezető, Kocsis Mátéval szemben a kézilabdázók pozícióharcában.
A rendszer hívei birtokolják, esetleg támogatják a fociklubokat, és nincs az a pénz, amit el ne költenének az ország imázsát javító beruházásokra, sportrendezvényekre. A hitleri Németország, a későbbi NDK és Szovjetunió, ma Kína a követendő példa, és azt gondolják, hogy ha a felszínen színpompás a játék, akkor senki sem akar lemerülni a mélybe. A szakági küldöttek mostanában a látványtervező, a politikai kapcsolatokat építő jelöltre voksolnak, mert a leendő elnök pénzt hoz, azt a sajátjaként osztogatja, és ez a pénz később kovásza lesz sok olimpiai, világbajnoki éremnek. Az elnököket választó küldötteket nem érdekeli a pénz eredete, hisznek a magyarázatnak, hogy az adózó polgárok, inkább szurkolók, mint betegek, szívesebben fogadják a sportfejlesztéseket az egészségügyi reformoknál.
A magyar sport középszintű irányítóinak mindegy, hogy fent ki és milyen eszközökkel érvényesíti az erejét, ha kiskakasok maradhatnak a maguk aprócska szemétdombján. Ezért természetes a bajnokok sorfala a vezér nagygyűlésein, a túlszámlázott beruházás és rendezvény, a klubkézilabdázók migráns világválogatottjai, a szotyizópáholy, a biztonságra ügyelő hajdani elítélt, és persze a MOB (Magyar Olimpiai Bizottság) egykori elnökei: Schmitt Pál, Borkai Zsolt, szent tehenünk gulyásai. Nekünk választották őket, legyintsünk rá, oszt jó napot.
A rigmust pedig ne feledjük: Ria, ria Hungaria!