Az ember ritkán dicsekszik a ruhatárával, de nekem a lyukas zoknik és a szakadt pólók mellett szmokingom is van. Húsz-huszonöt éve készülhetett, örököltem, még sohasem viseltem, és vélhetően már nem is fogom.
Férj vagyok, szófogadó, ünnepi alkalmanként a feleségem készíti ki a rám valót, a szmokingot soha. Pedig szép, a molyok még nem találták meg, de az asszony szerint ódivatú. Kidobni sajnáljuk, elajándékozhatnánk, de ismerőseink az esti partiknál bográcsoznak, szalonnát sütnek, olykor az ingükbe, nadrágjukba törlik a kezüket, akkor inkább maradjon a szmoking, ott ahol van.
Arra gondolok, hogy bezzeg a színház. Ott olyan szükség van minden göncre, kacatra, mint a közéletben a becsületszóra. Ha például én rendező lehetnék, akkor Ádámtól a macsókig a férfi szereplők mindig díszmagyart vagy szmokingot viselnének, meg sem kellene szólalniuk, a néző ránézésre tudná, hogy a nemzet melyik részéhez tartoznak. Természetesen ez csak vicc, de azért a fantáziámat birizgálja a rendezés, a színpad. Ha például, kapnék egy darabot, rögtön elolvasnám, a szövegkönyvben színes ceruzával aláhúznám a hangsúlyozandó mondatokat, a humorost, mondjuk pirossal, az érzelgőst kékkel, a drámaian fontost feketével, a próbákon pedig elmagyaráznám, hogy találkoztam a szerzővel, egy kicsit beszélgettünk, az előadás bizonyítania fogja, hogy nagyon megértettük egymást. Már jártam olvasópróbán, tudom, hogy a rendezők mindig megértik a szerzőket, mindig tudják, hogy azok mit akartak.
A rendezők még a halott szerzőket is megértik, az ő gondolataikat már-már médiumként tudják közvetíteni. Gondom csak akkor lenne, ha például Szép Ernő Vőlegény című szomorkás vígjátékának szövegkönyvét kellene beszíneznem. Természetesen én is megérteném a szerzőt, arról írt, hogy szegény lányok gazdag fiúkhoz akarnak férjhez menni, a csóró srácok pedig inkább hajtanak a pénzre, mint a szerelemre.
Egyszerűen, érthetően fogalmaz Szép Ernő, de mi közöm van nekem ehhez. Engem nem szórakoztat az ügyeskedés, a dolgok okosban intézése. Száz évvel ezelőtt, Szép Ernő világában az emberek talán felkapták a fejüket, úgy csináltak, mintha csodálkoznának. Létezik ilyesmi? Hozományvadászat? Érdekházasság? Jaj, istenem! Lányként felmenni egy férfi lakására? Erkölcstelenség! Eladósodni? Skandalum! Ezeket a mondatokat kellene aláhúznom, hangsúlyoznom. Nem tudnám.
Nálam a szélhámosság nem egy család, hanem az ország átverésével kezdődik, de lehet, hogy már ezen is csak vonogatnám a vállam. Számomra semmit sem üzen a szegénység, naponta találkozom vele, pertuban vagyunk, amikor színpadra lép, integetünk egymásnak. (Zeke Edit jelmeztervező és Valcz Gábor díszletes tudja, hogy miről beszélek.) Szép Ernő nekem nemcsak drámaíró, hanem hírnök is, olyan, mint a falusi kisbíró, kihirdeti a tutit, balszerencséjére elmegy a hangja, de nincs nagy baj, egy évszázad múlva visszajön.
Csak feltételezem, hogy Novák Eszter, a Vőlegény rendezője sem fogyaszthatott sok színes ceruzát. Novák Eszter, velem ellentétben, vérbeli profi, ő már találkozott Szép Ernővel, 22 évvel ezelőtt az Új Színházban a Patikát állította színpadra, a csetlő-botló szerelemmel a középpontban.
Csakhogy Novák Eszter nemcsak rendező, hanem egy koreográfus anya és apa gyermeke is, ezért a családi hagyomány ápolja, amikor ingergazdag színpadképet csinál a csak szépségében érdektelen szövegből. Az ő Vőlegénye, a Belvárosi Színházban, igazi rendezői bravúr. Novák megvallja, hogy nem beszélget a szerzővel, nem kell neki a melankólia, a szenvelgés. Ami Szép Ernőnél tiszta forrás, az Nováknál háborgó vízesés. Szép Ernő talajtornász, Novák egy olimpiát rendez: színészei sportemberek, futnak, birkóznak, bokszolnak, ugranak magasba, távolba. Már nem is fontos a szöveg, a végeredményért izgulunk: hány másodperc alatt lehet eljutni ágyhoz, asztalhoz?
Az új kihívás a szereplőket is magával ragadja, a lányos házaspár: Takács Kati, illetve Gazsó György, belefeledkezve a mókázásba, még a bicajt is túltolja. A darab címszereplője Szabó Kimmel Tamás. Semmi kétségem, ha betölti a hatvankettőt, üresedéskor a Nemzet Színészei hívni fogják. Már nem ígéret, több mint generációs tehetség, mindent tud a hívatásáról, ezért a mércéje is más. A Vőlegény dinamikája az ő lendülete. Ami másnak embert próbáló, az neki természetes.
De tőle ez már kevés. Már nem lehet ugyanolyan jó, mint a többi. A zászlóvivő nem olvadhat a tömegbe. A leendő király nem alattvaló, csak hercegként nőhet fel. Szabó Kimmeltől már elvárható, hogy ne legyen olyan, mint Szabó Kimmel. Hogy darabonként újuljon meg, hogy minden este más arccal, mert minden estére van másik arca, lépjen a közönség elé. Most, a Vőlegényben megint tökéletes, és talán ezért kevésbé izgalmas.
Az előadás a csajoké. A rendezőnő kézben tartja a dolgokat, mellette Tóth Ildikó visszafogott szelídsége a darab lendületét hangsúlyozza. A főszerep, a közönségdíj Kovács Patriciáé. Egy nagy dobozba nem fér annyi színes ceruza, hogy valamennyi rezdülését, mimikáját érzékeltesse. Egyszerre apukája kislánya, szende szűz, hülye k., hisztis p., számító dög. Maga a szomorkás vígjáték, és persze az örök színház. Cselédbe fojtott kisasszony, mezítlábas naccsága.
Már törik a ceruza hegye, és még mindig nincs vége az elismerésnek, a felsorolásnak. Ha a társulat szocialista brigád, akkor ő az élmunkása. A fáradhatatlan. Előadás végén a rúzs szétkenődik a száján, estélyi ruháján, ahogy a sportolók mezén, átüt egy izzadtságfolt. Az én lusta, semmire sem használt szmokingommal ez nem fordulhat elő. Az csak áll a szekrényben.
Olyan, amilyennek mondtam. Szép.
Szép Ernő: Vőlegény, vígjáték 2 felvonásban. Szereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Takács Kati, Gazsó György, Tóth Ildikó, Fillár István/Kerekes József, Szabó Irén, László Lili, Ladányi Júlia, Gecse Noémi, Hevesi László, Madácsi István. Dramaturg: Kárpáti Péter. Zene: Lázár Zsigmond. Jelmez: Zeke Edit.Díszlet: Valcz Gábor. Grafika: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendező: Novák Eszter. Producer: Orlai Tibor. A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása. Szép Ernő örökösének az engedélyét a Hofra Kft. közvetítette.