Aki nem ugrál, az oltásellenes, hej, hej!


Orbán Viktor és a Fidesz szerint az ellenzék oltásellenes. Ezt okádják valamennyi szájukon át, ezt harsogják minisztereik, államtitkáraik, helyettes államtitkáraik, miniszteri biztosaik – egyszóval az olcsó állam megannyi közpénzből jól megfizetett komisszárja.

Én is oltásellenes vagyok. Legalábbis a kormányzati kommunikáció szerint. Azért neveztek ki az oltás ellenségének, mert sokadmagammal együtt, a kezdetektől fogva mindenkit arra bíztattam ugyan, hogy oltassa be magát, ám az EU által nem engedélyezett, mert be nem vizsgált, a Magyar Állam által a szükségesnél jóval drágábban és tisztázatlan hatékonyságú oltóanyaggal kapcsolatban óvatosságra intettem a többi magyart.

És, be kell vallanom, a sport ellensége is vagyok. Szeretem ugyan a futballt, minden jónak ígérkező meccset megnézek, csak azzal nem értek egyet, ha futball néven egy egészen más játékot akarnak rám lőcsölni. Színvonaltalan meccseket, drágán épített stadionokat, csókosok zsebébe vándorló pénzeket. Akik ezt futballnak nevezik, és ezért úgymond lelkesedni tudnak, azok szerint én ellensége vagyok a sportnak, a nemzet számára dicsőséget hozó versenyeknek.

Egy ideje azt is tudatták velem, hogy tudásellenes vagyok. Azok mondják ezt rám, akik szétverték a Magyar Tudományos Akadémiát, s alapítványokba menekítették a korábban állami (tehát közös) tulajdonban lévő egyetemeket. Ezek az emberek most egy nagy kínai egyetemet hoznának Magyarországra, az általuk az elüldözött CEU helyébe. Ezek az emberek most azt mondják, hogy én nem pártolom a tudást, miközben nekem csupán az ellen van kifogásom, hogy egy kommunista elnyomó diktatúra ideológiáját importálják Budapestre. A mi pénzünkön építenék fel ezt az egyetemet, kínai munkásokkal, kínai beszállítókkal és munkaerővel, nekünk, magyaroknak nincs más dolgunk, minthogy finanszírozzuk ezt a projektet, és ebből kifolyólag 450 milliárd forintnyi hitelt vegyünk fel a kínaiaktól, eladósítva ezzel a gyerekeinket és az unokáinkat.

Azt is be kell vallanom, hogy a korszerű közlekedés ellensége vagyok. Legalábbis, azok szemében, akik nem értik, hogy miért nem tudok – sokadmagammal együtt – lelkesedni a Budapest–Belgrád vasútvonalért. Elmondtam már sokszor, de kénytelen vagyok elmondani még egyszer: ez a sok ezermilliárdba kerülő vasútvonal a magyar emberek számára az égvilágon semmi haszonnal nem jár. Ezt onnan gondolom, mert ha volna benne számunkra is bármi, ami előnyös, akkor a dokumentumait nem titkosították volna harminc évre. Amit így is tudni lehet, az semmi jót nem ígér. A súlyos, Kínától hitelként felvett milliárdokat nekünk kell majd visszafizetnünk. (Pontosabban: gyerekeinknek és unokáinknak.) S bár egy magyar cég is részt vesz a kivitelezésben – történetesen Mészáros Lőrinc egyik vállalkozása –, rajta kívül más magyar embereknek csak káruk származik ebből a projektből.

Ha mindezeket összeadjuk, be kell látnom, hogy hazaáruló is vagyok. Azok szerint legalábbis, akiknek nem tetszik, hogy másként szeretem a hazámat, mint ők. Én azt gondolom ugyanis, hogy ennek a hazának az tesz jót, aki nem a múltba fordul, ahol csak árvalányhajat és hátrafelé nyilazást lát, hanem a jelenben él, és a jövőbe néz. A hazának az a jó, ha az iskolákban nem letűnt korok áporodott és senkinek sem kellő ideológiáit tanítják, hanem versenyképes tudást adnak a diákoknak.

A hazának az a jó, ha vezetői nem a maguk által kitalált ellenséggel, azaz, saját démonaik ellen harcolnak.